Ide Minden Parasztot Felveszünk

Rozsdaálló acélból készült öles betűk álltak hajdanán a gyár főépületének tetején: IMPF. Nyilvánvaló, hogy ez a román elnevezésből származó rövidítés volt. Tény azonban, hogy a nép fantáziája akkor is élénk volt – a múlt század hetvenes éveiben jártunk –, és gyorsan másfajta szimbólumot vélt itt felfedezni. A jószándékú iparosításét, amely sokaknak biztos megélhetést adott, vagy szépen kiegészítette a gazdálkodásból származó jövedelmet, ha mindennek ellenére valaki paraszt is óhajtott maradni, és nyugdíjjal kecsegtető pályára helyezte az embert. Férfit és nőt egyaránt. Kezdő dolgozót úgymond, de azt is, aki csak negyvenévesen szánta rá magát az állami és a fémipari munkára. 
Emlékszem, hogy hetedik-nyolcadikos koromban volt már egy-két gyakorlati óránk, amolyan praktika, amikor egyiket-másikat reszelőzsírért is elküldték a nagyobbak. Ismerkedtünk a lakatosság alapjaival, fűrészeltünk, reszeltünk, poroztunk, kopogtattunk, és roppant büszkék voltunk arra, hogy komolyabb tevékenységek felé fordít az iskola. Megtörtént, hogy ilyen alkalmakkor bejöttek az épülő gyár képviselői – két-három mérnök, mester, meg KISZ-titkár, mondjuk –, és előadták, hogy miért érdemes elszegődni hozzájuk. Mondták, hogy a szakiskola majd támogatja a képzésünket, ha bejutunk, mert ott is versengeni kellett ám, de akkor három év múltán biztos a munkahely. Egyből kapunk valamiféle szakmai besorolást, kategóriát, úgyhogy nem a legalsó fokról kezdjük, hanem a kettesről. Aztán emlegették a szaklíceumot. Az is üdvös, érettségit nyújt. Mehetünk négy év múltán hozzájuk. Meg aztán: olyan lesz az a szaklíceum, amely a vállalattal szerződik, hogy megnyitja a főiskolai és az egyetemi képzések felé az utat, hogy aztán üzemmérnökként, mérnök-fizikusként, mérnök-technológusként kerüljünk alkalmazásba. Ha úgy akarjuk. Vagy van eszünk és kitartásunk hozzá. Nagyon jól hangzott. Egyébként többen is bejutottak az általános után, közülünk többen váltak ottani szakmunkássá. Mérnök is került ki abból az osztályból, s bár nem a szaklíceumban érettségiztem, tőlünk is néhányan arrafelé pályáztak később. Én sikertelen egyetemi felvételik után kanyarodtam a gyár felé. Meg lehetett ott élni. A munka sem ölt meg. És valóban: erős volt a vidék felé irányított vonzereje, mert tucatnyi buszjárat hordta be három váltásban az embereket. Faluról. Bár a falvak java, fiatalja akkor már a Tábor és a Bethlen negyedekben lakott.
Aztán szép lassan leáldozott a gyárnak, az iparágnak. Végképp. Odalett valahová az ötezer dolgozó. Itt-ott még működnek ugyan belőle kivált műhelyek, talán egytizednyi az összlétszám bennük a hajdan voltnak, s a mai üzemeltetők feszt arra panaszkodnak, hogy nincsen szakember. Sokan nyugdíjasként dolgoznak. A fiatalok meg ország-világ. Most meg odajutott az egyik részleg, hogy végelszámolást, felszámolást végez rajta a csődbiztos cég. Egyetlen mérnök képviseli az egykori munkástömeget, a valaha ezerfős termelőkapacitást. Ő az, akinek ugyanaz az íróasztala, ugyanaz az öltözőszekrénye van, amelyet vagy harmincöt éve – még az átkos-fénykorban – kapott használatba. Olyan képsorok játszódnak le odabent, mint Huszárik Zoltán 1965-ben készült Elégia című filmetűdjében, amelyben „a lótól való búcsúzást” fogalmazza meg vizuálisan a döbbenetes vágóhídi képsorokban. Most az ipar fejére húznak zsákot a kegyelmes letaglózás előtt. Mint levetett zablák, kötőfékek és patkók hevernek a csarnok kövezetén a gazdátlan szerszámok. Csökkent értékű, fölösleges itt minden, ami a lángvágó-hentesbárdra meg a kohók torkára vár. Egyébként lehet még vásárolni a roncsokból bármit, ami használható. 
A fiam – bár nem adtam soha vésőt-kalapácsot a kezébe – most épp visszakanyarodván a néprajztudomány egyetemi elméletétől, úgy érdeklődik a kiárusításkor, hogy már-már látom, az izzó acél fölött álmodja a múltból kimenthető jövőt, amely üllőjén új és új formákká nemesül. Lópatkót már többet is készített. Hátha. Vagy mégsem?

Simó Márton