Változó idők

Változnak az idők. Önkéntelenül is Bob Dylan örökzöld slágere jutott eszembe. Ki tudja, miért? Mindegy is. A lényeg, hogy az idő múlása – az emberi gondolkodás történetének egyik legmeghatározóbb témája – ilyenkor, ősz elején sokkal kézzelfoghatóbban jelenik meg számunkra. Nem tudom, március óta pontosan hány publicisztikában jelent már meg, hogy történelmi időket élünk. De az biztos, hogy sokban. A történelmi idő alatt úgy tűnik, az emberiség olyan időszakot ért, amikor történik valami. Valami, ami a megszokottól radikálisan eltér. Tagadhatatlan, hogy tavasz óta – ami a szükségállapot miatt mintha nem is létezett volna – megfordult körülöttünk a világ.
Tegnap éppen szekrényeket cipeltünk az egyik kollégával – a Hargita Népe egy kis meglepetésre készül, de azért sem árulom el, mire! – nyakig maszkban, amikor megjegyezte, hogy ahhoz képest, hogy februárban még furcsának tűntek a maszkot viselő japánok, ma szinte magától értetődik, hogy zárt köztereken felvesszük a maszkot. Ahogyan azt is megszoktuk már, hogy a közintézményekben megmérik a lázunkat. A kisáruházakban is egyébként, igaz, az ő méréseik azt mutatják, hogy már halottak vagyunk, hiszen 32-34 fokos testhőmérsékletnél a legtöbb ember már nincs életben. Igaz, legalább némi humorforrást szolgáltatnak ezzel. Ránk fér. Különösen a mostani – történelminek mondott – időkben.
Olyan érzésem van ugyanakkor, mintha egy kicsit túlzásokba esnénk. A történelmi idők kifejezés egyre laposabb közhelynek tűnik. Kétségkívül felborult a világ rendje, és már semmi sem ugyanolyan, mint volt, de végül is mindenhez hozzá lehet szokni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem kell legyőzni a koronavírust és ne térjünk vissza a régi életünkhöz. Mert, de! Mindössze azt bátorkodom jelezni, hogy hajlamosak vagyunk a velünk történt bajok nagyságát egy kicsit eltúlozni, hogy aztán szívünkben mély és őszinte szánalommal sajnálhassuk saját magunkat. Lám, milyen nehéz nekünk, aztán mégis talpon vagyunk. Megyünk előre rendületlenül. Sőt egyenesen hősök vagyunk. Mi mindent meg nem teszünk a jó közérzetünkért. Ha tudnánk, még a téridőt is elhajlítanánk. Szerencsére nem tudjuk.
Persze az sem jó, ha a másik végletbe esünk, és azt mondjuk, hogy minden a legnagyobb rendben van, nincs itt semmi látnivaló. Mert akár tetszik nekünk, akár nem, a történelemnek nincs vége. Az természeténél fogva olyan, hogy folyamatosan történik. Önmagunkat áltatjuk, ha elhisszük, hogy semmi sem változott. Vállat vonunk és unott arccal továbbállunk. Hérakleitosz, az ókori preszókratikus görög filozófus jut most eszembe, aki azt találta mondani, hogy sohasem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.
Semmi sem ugyanolyan. Minden változik. Az is igaz persze, hogy a változás önmagában nem ördögtől való, lehet az jó dolog is. Csak velünk ritkában történik meg. Időközönként azonban rákényszerülünk, hogy átértékeljük mindazt, amit addig a világról tudtunk. Nem nyalogathajtuk a végteleneségig a sebeinket. Talpra kell állnunk. Meg kell birkóznunk a ránk váró új kihívásokkal. Ahogy a jó öreg Bob Dylan is megénekelte: változnak az idők.

Hirdetés