Újévi zsongás

Az új év kezdete a nagy fogadalmak, életmódváltások időszaka. Legalábbis kissé elnagyoltan és úgy általában véve a dolgot. Őszintén megmondva, én soha nem értettem, hogy miért van ez így. De most komolyan. Mitől különbözik január annyira decembertől, hogy hirtelen késztetést érezzünk arra, hogy nekifogjunk egy sor olyan tevékenységnek, szabadidős programnak, amelyet már régóta halogatunk? A kérdés persze költői, hiszen a válasz lelkesedést rombolóan banális: azért, mert így szoktuk meg. Decemberben degeszre zabáljuk magunkat, januárban meg elgondolkodunk azon, hogy mi a bánatot kezdjünk a néhány felszaladt pluszkilóval. Sosincs fordítva. Érdekes. Mármint akkor, ha hajlandóak vagyunk arra, hogy elgondolkodjunk azon, mit miért és miért pont akkor teszünk, amikor.
Tapasztalatból tudjuk, hogy az év végi fogadkozásoknak az esetek túlnyomó többségében nyögés a vége. Azaz nem lesz belőlük semmi. Persze ki lehet ezt cselezni, ha megfelelően ravaszok vagyunk. Én például megfogadtam magamnak, hogy leszokok a dohányzásról. Ez dicséretes fogadalom lenne, de a helyzet az, hogy én egyáltalán nem dohányzok, így aztán nincs is amiről leszoknom. Igaz, legalább elmondhatom magamról, hogy minden erőfeszítés nélkül betartok egy olyan fogadalmat, ami másoknak iszonyatos erőfeszítésébe kerül, és akkor sem sikerül. Na ugye, hogy megy ez? Régi trükk, hogy nem nagyobbat kell ugrani, hanem csak alacsonyabbra tenni a lécet. 
A sok fogadkozás meg néha együtt jár a kapkodással. Sok mindent szeretnénk, mindenhez is hozzáfogunk, aztán végül valahogy semmire nem jut időnk, pedig becsszó, megpróbáltuk. Ismerős a forgatókönyv?
Ha igen, az sem tragédia. Tulajdonképpen nincs ezzel olyan nagy baj, mert ilyen az emberi természet, és mi emberek vagyunk. Ez a kapkodás megy egyébként a közéletben is. Pláne választások után, amikor sok mindenhez kellene fogni, és mind sürgős. Itt van nekünk rögtön az oktatás. A családok hétköznapjait alapvetően határozza meg, hogy online zajlik-e a tanítás vagy iskolába mennek a gyerekek. Az online oktatás ezer sebből vérzik, és teljesen jogos az az érvelés, hogy így csorbul az esélyegyenlőség elve, mert éppen azok a gyerekek kerülnek hátrányba, akik szűkös anyagi lehetőségeik miatt, vagy a bármilyen internetes elérhetőségtől való elszigeteltségük okán egyszerűen nem tudnak hozzáférni az oktatáshoz. Márpedig az ingyenes oktatás legalább a középiskola végéig alapjog.
De akad itt még valami más is, ami attól tartok kevésbé magasztos gondolat. Ezzel szemben Nietzschével szólva emberi, túlságosan is emberi. Sir Humphrey Appleby, a népszerű Igenis, miniszterelnök úr! című szatirikus brit tévésorozat cinikus hivatalnoka jut eszembe. Az egyik epizódban ugyanis azt fejtegette, nem azért működtetjük a közoktatási rendszert, hogy a gyerekek okosodjanak, hanem arra valók az állami iskolák, hogy a gyerekek nyugton üljenek, amíg a szülők dolgoznak. És ez mindenkinek megfelel. Leszámítva a gyerekeket.
Azért jutott az eszembe, mert sok család panaszkodik, hogy képtelen megbirkózni az online oktatással, ráadásul a gyerek egész nap otthon van, így a szülő nem tudja a munkáját végezni. Márpedig ez jelent legalább akkora gondot, mint az ingyenes oktatáshoz való jog csorbulása. Csak ezt kényelmetlen beismerni. De attól még tény marad, hogy hosszú távon a bezártság vagy éppen az összezártság nem tesz jót senkivel. Szóval amondó vagyok, jó lesz, ha a védőoltásokkal a kellő ütemben haladnak a hatóságok, és az életünk visszatérhet valamelyest a normális kerékvágásba. Különben az egészségügyi rendszer túlterheltségét megelőzni hivatott korlátozó intézkedések miatt előbb-utóbb bezsong a teljes társadalom.

Hirdetés