Augusztus 23-a a Nyikómenti gyásznap

Udvarhelyszék legnagyobb árvízére emlékeztek

Tizenöt éve már annak, hogy a Nyikómentén végigsöpört Udvarhelyszék eddigi legpusztítóbb árvize. A 16 emberéletet követelő és hatalmas anyagi kárral járó áradás fájdalmas sebei a mai napig nem gyógyultak be azoknak a szívében, akik átélték, testközelből tapasztalták meg a pusztítást. 

Egy 2015-ös közösségi döntés értelmében csak minden ötödik évben szerveznek hivatalos megemlékezést a Nyikómalomfalva és Székelyszentlélek közötti útelágazásnál felállított emlékműnél, ám idén a járványügyi helyzet miatt erre nem kerülhetett sor. Az érintett települések templomaiban a vasárnapi misék, istentiszteletek keretében emlékeztek meg a 15 évvel ezelőtt történt áradásra és mondtak hálát a szükségben kapott segítségért. 
15 évvel ezelőtt a napsütéses nyári időt felhőszakadás követte, amely következtében rohamosan kezdett áradni a Nyikó-patak, és hét településen soha nem tapasztalt pusztításokat végzett. Az ár 29 lakóházat semmisített meg teljesen, és közel 2000 lakó- és gazdasági épületben okozott károkat, a legszomorúbb és legmegdöbbentőbb mégis az volt, hogy 16 ember életét is kioltotta. A károk felmérése és helyreállítása során az érintettek példa értékű összefogást tapasztalhattak meg, hiszen sokan jöttek messzi vidékekről is segíteni.  Ez pedig enyhítette valamelyest a károsultak fájdalmát, hiszen megtapasztalhatták, hogy a bajban nincsenek egyedül. 

Hirtelen tengerré vált minden…
Az áradás egykori áldozatait még mindig felkavarják a másfél évtizede átélt események.
– Telefonáltak, hogy hátul a Nyikóban nagy eső lett, s akkor kezdtük itt mi is nézni a patakot – emlékezik vissza remegő hangon Hadnagy Jolán farkaslaki lakos. – Úgy 5 óra tájban jól megáradt a patak, de még nem volt nagy baj, s én be is jöttem, hogy a földszinten lévő hűtőt pakoljam ki. Arra volt időm, hogy a húsokat feltegyem a hűtő tetejére, s már futottak is utánam, hogy gyorsan menjek, mert ömlik be a víz az udvarra. Felmentünk az emeletre, s mire a lenti ajtót becsinálták, már derékig ért a víz az udvaron. Nem telt el sok idő, s tengerré vált minden. Arra emlékszem, hogy remegtek a fák a ház előtt, s az a hang, amivel jött a víz, elmondhatatlan. Beszegeztük az ajtót az emeleten, s ami olyan volt, feldobáltuk a padlásra. Az ablakból néztük, hogy viszi a csűröket, fákat a víz. Mi szerencsések voltunk, mert nálunk nem jött be az emeletre, még 20 cm kellett volna, hogy befolyjon a fenti ablakon. A szomszédnak beütötte egy fa az ablakát, ők a padláson vészelték át. Láttuk az ablakból, hogy az utcában az egyik házat mozgatja a víz, s el is vitte… két nő volt bent…, csak másnap kapták meg őket. Aki ki tudott menekülni, azok kimentek a falu magasabb részeire, amit talált, azt vitte magával a víz. Borzalmas volt! Ahova bement a víz, onnan mindent vitt. Még a villanyoszlopokat is kidöntötte, autókat s mindent. Olyan két-három óra alatt történt minden…

Csak az ösztön működött…
Major Magdolna és családja is a patak mellett lakik, ők is átélték az árvíz borzalmait. 
– Sokáig mennydörgés volt, nem tudtuk, hogy mi készül. Aztán délután, mikor kezdett esni, láttuk, hogy az emberek kiállnak túlfelől a patak mellé és nézik a vizet. A férjem és a fiam nekiláttak homokzsákot tölteni, egyet kitettek a kapuhoz, de mire vitték a másodikat, az elsőt már elvitte a víz. Nagyon hirtelen történt minden, bár az időérzékünket eléggé megzavarta. Beszaladtak s próbáltunk valamiket oda tenni az ajtóhoz, de már ott is folyt be. Felmentünk az emeletre, s onnan kimásztunk a hátsó ablakon. Mögöttünk emelkedik az utca, s oda mentünk ki. Szerencse, hogy nem nyitottuk ki az ajtót, mert elsodort volna minket is az ár. Kirohantunk a szomszédokhoz, de akkor már az volt az érzésünk, hogy a sarkunkat éri a víz. Azt még láttam, mikor rohantunk kifele, s visszanéztem, hogy a kutyaházat viszi ki a kapu tetején a víz. Itt van mellettünk egy híd, azt eldugaszolta autókkal s mindennel, s az, mint egy duzzasztógát, nyomta vissza ide a vizet. Nálunk végül is az emeleten is félméteres víz volt. – emlékszik vissza. – De sok jó embert megismertünk, sokan jöttek segíteni, így aránylag hamar helyre tudtuk állítani a károkat, a nagyját. Olyan 2-3 hétig takarítottunk. Ott aludtunk a szomszédban, ami hatalmas segítség volt. Nálunk is betörte az ablakot, sok mindent kivitt a víz. Amiket nagyon sajnáltunk, azok a könyveink s a lemezeink voltak, dedikált kottáink, ezt tartottuk a legnagyobb veszteségnek, mert új hűtőt lehet venni, de ezek a gyűjtemények sok év munkái voltak és pótolhatatlanok. Sokan segítettek önzetlenül, s most nem feltétlenül az anyagiakra gondolok, hanem hogy pl. meleg ebédet hoztak naponta, vizet vagy hogy összeszedték az iszapos ruháinkat és elvitték kimosni, vagy csak egyáltalán annyit, hogy bejöttek s megkérdezték, hogy vagyunk, megöleltek. Kikapcsolt a ráció, s csak az ösztön működött, nem pakoltunk, csak futottunk! – tette még hozzá Major Magdolna. 
A 2005-ös árvíz nyomai mind a mai napig fellelhetők az érintett falvakban, számos ház falán ma is ott van az a bizonyos csík, amelyet a vízszínt hagyott 15 évvel ezelőtt. Bár az elmúlt évek során számos árvízvédelmi intézkedés történt a térségben, többek között támfalat építettek a patak mentén, medret mélyítettek stb., az emberek víztől való félelme nem múlt el. Ennek bizonyítéka az is, hogy minden nagyobb esőzéskor az emberek összegyűlnek a patak mellé, és akár órákig képesek ott állni, nézik, méregetik a vízszintet, és csak akkor térnek vissza otthonaikba, ha már elkezd apadni és saját szemükkel is meggyőződtek arról, hogy nem lesz baj. A farkaslakiak és a nyikómenti községek lakói ugyanis megtanulták és saját bőrükön tapasztalták meg, hogy a víz az úr.

Hirdetés

Hirdetés