Száz év

Szinte azt írtam, hogy Száz év magány, de a cím foglalt. Holott én is az elmúlt száz esztendőről, annak magányosság-érzetéről akarok írni. Az én generációmba tartozók nagyszülei még többnyire az első világháború előtti békeidőben születtek, a huszadik század első tíz-tizenöt esztendejében. Békeidő volt nálunk még akkor is, mikor nagyon sokan önként és dalolva indultak a nagy világháborúba, a szerbek ellen. Még tartott a negyvennyolcas események euforikus hangulata. A Székelyföldön 1916 nyarán következett be a román betörés, s bár annak rendje-módja szerinti harci cselekmények nem igazán voltak, a háború borzalmai testközelbe kerültek: idegen katonák randalírozása, gyújtogatások, menekülés, nincstelenség és megaláztatás. Aztán a háború elhúzódott, jobban, mint sokan gondolták és a propaganda is szajkózta. A vége pedig a veszteség lett, s nagyszüleinknek a vesztesek keserű kenyere jutott. Iskoláikat már egy új országban, új rendszerben kellett végezzék, s szembesülniük kellett azzal, amibe sokan beleroppantak: többségi helyzetből kisebbségbe kerültek. A világháború végétől a békekötésig eltelt közel két esztendő a bizonytalanság és a remény időszaka volt: véget ért a magyar világ, de még a román sem rendezkedett be úgy istenigazából, bíztak a nagyhatalmak bölcsességében. Aztán jött húszévnyi böjt, nagyböjt, földreformmal és névelemzéses iskoláztatással, új hatalmasságokkal és intoleranciával. Némi fellélegzést a kicsi magyar világ jelentett, vágyaik beteljesedését élték meg benne. Ebből már szüleink is részesültek, erről tanúskodnak anyakönyi dokumentumaik, iskolai irataik, emlékeik. A magyar öröm azonban ekkor is a háború borzalmaival elegyedett: szétdúlt családok, odalett apák és fivérek, az aggodalomba és a nehézségekbe belerokkant nők – megannyi tény, ami jelezte, hogy nincs minden rendben. Aztán következett újabb három bizonytalan esztendő, amikor bár látszólag ismét román uralom alá került ez a viharvert terület, az igazi urak az oroszok voltak – jobban mondva a győztes szovjet hadsereg volt –, jelenlétükkel megakadályozva a teljes jogú román közigazgatás kiépítését. De ekkor sem volt fenékig tejföl az élet: a háborús nincstelenséget az aszály és az éhínség tetézte, szüleink generációnak több tagja mesélte, hogy miként segítettek bánsági és partiumi gazdák felebaráti szeretetükkel túlélni ezt az időszakot. A királyi Románia megszűntével a proletár internacionalizmus került előtérbe, a hatalmasságokat jobban izgatta a származás, a vagyoni helyzet és az ideológiai meggyőződés, mint a nemzeti hovatartozás. A proletár internacionalizmus természetesen előbb a korábban hátrányos helyzetben lévők körében hódított bódító eszméjével s még meglévő magyar közösségeinkben az új magyar elvtársak számoltak le a korábbi magyar urakkal – s mindenkivel, aki nem volt szimpatikus. A szovjet befolyás csökkenésével és a nacionálkommunizmus előretörésével azonban elérkezettnek látták az időt a román elvtársak, hogy leszámoljanak a gyanús idegenvérűekkel. Más ideiológiai színekben ugyanazt folytatták, mint a két világháború között hatalmon lévők: gyengíteni a számukra idegen, elsősorban magyar jelenlétet Erdélyben. Mi már ebbe a korszakba születtünk bele. S azt hittük, hogy 1989-ben ez a korszak véget ért, ránk (is) köszönt a Kánaán, de hamarosan csalódnunk kellett, Marosvásárhely márciusa kinyitotta a szemünket, rövid álmunk félbeszakadt. Három impériumváltás, két ideológiai váltás jutott az utóbbi három generáció osztályrészéül. Az első generációnak előbb a talajvesztettség, a passzivitás, majd az élni akarás cselekvése volt a jellemzője. A gyorsan és merőben változó helyzetekhez való alkalmazkodás kényszere volt a második nagy nemzedék kenyere, nekünk és gyermekeinknek sokkal könnyebb dolgunk maradt: megmaradni a nagy dilemmában vagy feloldani azt: élhető-e emberhez méltó módon a kisebbségi lét? A választ nem tudom. Annyit tudok, hogy bár folyamatosan fogyatkozunk, morzsolódunk: itt vagyunk és megvagyunk. Élünk. És él bennünk a remény, hogy utódaink is itt fognak élni. Lehetőleg magyarként... Még akkor is, ha száz éve az itt élők elhagyatottnak, magányosnak is érzik magukat.

Sarány István

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek