Szabadság

Indulok hamarosan Kolozsvárra. Idén a világjárvány rendesen közbeszólt, emiatt háromnaposra zsugorodott a Kolozsvári Magyar Napok, de úgy éreztem, hogy nem hagyhatom ki a 11. kiadását sem, ha már az első tízen kivétel nélkül ott voltam. Nem hagyott nyugodni a vérem. Csak két nap szabadságot vettem ki, a többi a hétvége, ennyi most elég is lesz. Vagy ahogy a fesztivál főszervezője fogalmazott: amennyi belefér. Mindössze két-három napról van szó, aztán jövök is vissza Csíkszeredába. Addig azonban szabadságon vagyok legalább. Említette is az egyik kolléga, hogy volt olyan olvasónk, aki nehezményezte, hogy „csak a szabadságvágyamról” tudok írni. Jobban belegondolva, van némi igazság ebben a kritikai észrevételben. 
El kell ismernem, hogy valóban fontos érték számomra a szabadság, akkor is, ha különösebben nem tudatosult ez bennem. Ha belegondolok, gyerekkorom óta így vagyok ezzel. Ha az ember fiával úgy babrál ki a sors, hogy Székelyföldön értelmiségi családba születik bele – nem panaszként mondom, lehetett volna sokkal rosszabb is –, pláne úgy, hogy az édesapja az egyháznál (protestáns) dolgozik és nem harangozó, akkor bizony rögtön nyakig ül a slamasztikában. Azért ül nyakig a slamasztikában, mert a székelyföldi társadalom természete már csak olyan, hogy eltérő elvárásokat támaszt tagjaival szemben származásától függően. 
Magyarán: rossz szemmel nézik a népek, ha a „pap fia” poétikusan ifjú korában a faluvégi kocsmában megiszik még egy pohár sört. A többieknek lehet, de neki nem szabad. Punktum. Az érintettek ezt a társadalmi kettős mércét nehezen élik meg. Nem vagyok vele egyedül. Ráadásul nem csak az értelmiségi családokra jellemző, hogy a gyerek rosszul viseli egy idő után, ha kizárólag a szülei gyerekét látják benne és akként is kezelik. Mondjuk ki nyíltan: lekezelik. Ez a lekezelő bánásmód annyira átitatja a székely társadalom szövetét, hogy az ifjaknak egyszer csak mehetnékük lesz. 
Ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy kizárólag a „jobb élet”, a megélhetés miatt mennek el. Maradnának közülük sokan, vagy legalábbis jóval többen, ha úgy éreznék, hogy emberszámba veszik őket. Fiataljaink elmennek az első adandó alkalommal, azaz rögtön az érettségi után, a nagyobb városokba tanulni. Elárulom: akkor sem maradnának, ha a világ összes egyetemét ide költöztetnék Székelyföldre. Sokan közülük Kolozsváron kötnek ki. Számukra a Kincses Város nem a kincsek városa lesz és nem is a patinás múlté. A szabadság városa lesz számukra. Itt szembesülnek először azzal, hogy nem az számít, hogy milyen családba születtek bele, és egyáltalán, hogy honnan érkeztek. Az egyetemen csak a teljesítményük számít, a társaságban pedig az egyéniségük. Önmaguk lehetnek végre. Ez pedig végtelenül felszabadító érzés. Idehaza meg csodálkozunk, hogy vajon miért nem akarnak hazajönni? És megelégszünk azzal a válasszal, hogy biztosan kizárólag a pénz az oka. Nem az. 
Tudom én persze, hogy manapság a szabadság meglehetősen megbélyegzett érték lett. Sokan szándékosan összetévesztik a szabadossággal, az erkölcstelenséggel, a gyökerek hiányával. De ez igazságtalanság, és a lelkük mélyén ezt ők is tudják. Azt is tudom, hogy egy teljes társadalmat megváltoztatni képtelenség. Ám nem is lenne szükség radikális változtatásokra. Kezdetben egy kevés belátás, a másik ember tisztelete pont megfelelne a célnak. 
Elnézést. Már megint csak a szabadságvágyamról tudok beszélni. Jobb lesz, ha abbahagyom a szószaporítást, és hozzáfogok csomagolni. Reggel indul a vonatom Kolozsvárra.

Hirdetés