Rétegek

Valamelyik komorabb pillanatomban – volt ilyen mostanság bőven – számba vettem, hogy miféle nyavalyák rétegei borították el nagy hirtelen a világunkat. Olyan jelent élünk, amelyet nem kívánunk senkinek. Hogy miféle időszakaszként marad meg az utánunk következőknek ez a perc-hely? Biztos, hogy sötétsége miatt lesz emlékezetes… 
Először is: van a vírus, amely a valóság-hisztériával annyira fojtogat, hogy csak. Nem hittem volna, hogy egy ilyen mikroszkopikus fél-lény ilyesmire képes. Hogy aztán ez a Covid-19 néven kódolt izé okozta-e, de mintha mindahányan megkergültünk volna. Úgy látszik, hogy akkor is erősek a velejáró mellékhatásai, ha nem kapjuk el. „Elkapatja” velünk a „rendszer”, amelyben élünk. Ilyen szempontból összezsugorodott minden. Mintha a Kék Bolygó és a benne levő egész hóbevelanc, „amik” vagyunk e helyt, bepréselődött volna a koronás-korong membránburkának belsejébe. Mintha különböző műszerek által sem lennénk képesek szembenézni csökött önmagunkkal. Idebent semmivé lenni látszik a sok évezredes tapasztalat, a hit, tudomány, erkölcs... Úgy hullunk szét apró részecskéinkre, olyanokká lettünk, amilyen gyarlóságot átok alatti álom-vergődéseink sem villantottak fekete fényű lázálmok által. Mintha Nyugaton teljesen bealkonyodott volna. 
Aztán a beteg világ gőze kívül, amely körülölel, mint szeméttel telített óceán. Megtudtunk egyet s mást is a nem működő demokráciáról. Aztán jött az újabb fajta kincstári gyűlölet, ez, amely képtelen velünk bánni. Sötétséghez méltó! Mert miféle nyitottságot, miféle „romantikát” merjen vallani a többség, amely idestova évszáza él bűne tudtával? 
Úgy fölénk kúsztak a hatalmas fellegek, hogy idestova negyven napja esik. Noé bátyánk mind mondhatja, hogy hozatja a pálmaágat, nem látni szárazat, s nincs, ki a földre kilépni merne.
Aztán fenevadak kezdték belakni a tájat. Vadak-rétege. Lassan a házunkat is satnya medvék telítik, és birtok sincs, amelyet szaggal ne jelöltek volna… Hogy a szegénység, az elesettség, az éhség rongyos leplét ne is mondjam, mert rajtunk, folt hátán folt, s úgy foszlik, hogy meztelen marad, csóré a lélek alatta. 
Lábam elfeledte a biztos talajt. Tétova tántorral lépek. Mint pár társ. Ha van még. Holnap kitisztul a messzi boltozat. És hinnünk kell, hogy kékre derül odafent a mindenség. Még akkor is, ha dühösen zubognak a mennynek csatornái. Kikékül. Átsüt. Egyszer.

Simó Márton

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Hirdetés