Hirdetés


Örökség és kötelék

Ma lenne 90 éves Szabó Gyula. Az évforduló alkalmából az ugyancsak homoródalmási Oláh Sándor társadalomkutató és Lövétei Lázár László költő emlékkönyvet szerkesztett, a Pro Print Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot. Ebből a kiadványból szemezgettünk, hogy emlékeztessünk e jeles író személyiségére, munkásságára.


„Mivel a jövő mindig izgat bennünket, szükségünk van az emlékezetre: az emlékekben keressük a jövőre utaló jeleket.” (Pierre Nora) 

„...az emlékezés kultúrája a csoport ügye. Középpontjában a következő kérdés áll: Mit nem szabad elfelejtenünk?... Ahol ez a kérdés központi helyet foglal el és megszabja a csoport identitását, önértelmezését, emlékezetközösségről beszélhetünk.” 
(Jan Assmann)

Korunkat az emlékezés problémája foglalkoztatja… – mondja Pierre Nora francia történész.1 Így van ez nálunk is: emléktáblákat, emlékműveket, szobrokat avatunk, emléknapokat, emlékkonferenciákat, emlékzarándoklatokat szervezünk, emlékhelyeket, emlékmúzeumokat hozunk létre, az elődök szellemi teljesítményének tiszteletére emlékköteteket adunk ki. Az emlékezés kultúrájának alakulása, az összetevő elemekben gazdagodó emlékezetgyakorlat a múlthoz való viszony formáin nyugszik – mondja Jan Assmann német kultúrhistorikus arról, hogy a múltat az emlékezés rekonstruálja. El sem képzelhető olyan társadalmi csoportosulás, amelyben az emlékezés kultúrájának bizonyos formái – ha mégoly halvány alakban is – kimutathatók ne volnának. Jan Assmann szerint a múlt azáltal keletkezik, hogy az ember viszonyba lép vele.2 Hogy az ember viszonyba léphessen a múlttal, az utóbbinak ilyenként kell tudatosulnia. Assmann szerint ennek két feltétele van. Először is a múlt nem tűnhet el nyomtalanul, léteznie kell rá vonatkozó bizonyítékoknak. Másodszor, a bizonyítékoknak jellegzetes különbséget kell felmutatniuk a Mához képest. A múlt szerinte olyan társadalmi képződmény, amelynek jellege a mindenkori jelen értelmi szükségleteitől és vonatkoztatási kereteitől függ. A múlt nem természettől fogva van, hanem kulturálisan – vagyis a társadalmi praxisban, alkotási folyamatban – terem.
A társadalmi emlékezet tanulmányozásának történetét összefoglaló Jeffrey K. Olick és Joyce Robbins arra a megállapításra jutottak, hogy „az emlékezet az egyik – ha nem az egyetlen – olyan központi jelentőséggel bíró közeg, melyben az identitás kialakul...”3 A kollektív emlékezet az az aktív múlt, mely alakítja identitásunkat. Hogyan, mikor és miért fordulnak az egyének és a csoportok a múltjuk felé, emlékezethelyeket teremtve, az emlékezetben keresve az identitásbiztosító tudást? A kérdésre kimerítő választ adni lehetetlen, akár funkcionális alapon, akár a szimbolikus összetevők felől közelítünk az emlékezethelyek meghatározhatatlan sokaságához. A múlthoz fűződő viszony megveti az emlékező csoport identitásának alapjait. „Saját tör­ténelmére emlékezve és az emlékezés sarkalatos alakzatait megjelenítve bizonyosodik meg a csoport identitása felől. Ez nem afféle mindennapos identitás. A kollektív identitás az ünnepélyesség mindennapokon túli jegyeit mutatja: valamiképpen az életnagyságot meghaladóan, átlépi a köznapok látóhatárát, és nem a mindennapi, hanem a ceremoniális kommunikáció tárgya.”4 Az emlékezéssel tehát azonosságtudatunkat erősítjük meg, szerezzük vissza, egyéni szinten így kapcsolódik össze az emlékezési gyakorlat és az identitás. Ebben a folyamatban az identitás a felvállalt sajátosság, az elfogadott egyediség, a felismert állandóság, az önmagunkkal való szolidaritás megélése.
Az emlékezet mindig időszerű jelenség, megélt kötődés az örök jelenhez, ezzel szemben a történelem a múlt megjelenítése. Az emlékezet az általa összeforró közösségből fakad, ami – Maurice Halbwachs szavaival – annyit tesz, hogy annyi emlékezet van, ahány csoport. Az emlékezet természeténél fogva sokféle és sokszorozódó, kollektív, többes számú, mégis individualizált. Mind egyéni, mind közösségi szinten az emlékezet spontán, elevenen élő emlékezet, amely helyéhez, a hely történetéhez, elődei emlékezetéhez kapcsolja az egyént.
Szabó Gyula főművében (A sátán labdái) az Erdélyi Fejedelemség korából „küldött” tudósítássorozatában, amely „több évszázadra visszamenő erdélyi időutazás öt kötetben elbeszélve” (Szilá­gyi István), az elődök emlékezetének a jelenünk felé mutató szerepéről írja: „Egyszerűen a halott ősei, hozzátartozói eleven életét, szenvedésteli sorsát, életük valóságát keresi. Abban a valóságban valahol a tanulságos történelmi igazságnak is ott kell lennie. Ez a valóság, mint a megélt sors emléke, nem kenyérhez mérhető szükséglete a létnek, de anélkül olyan egy közösség, mint a sérült, vagy meghibásodott funkciójú agy, amely emlékező képességét elvesztette. Az elődök »föld alatt való csontjai kénszerítenek bennünket, hogy emberek lennénk« – mondták ők is, jól emlékezve elődeikre, s ha egyéb tanulsága nem volna sorsuknak, már ez is okkal késztethetné a maradék agyát arra, hogy megőrizze emlékező képességét.”
Pierre Nora szerint: „Az ősök öröksége súly és kötelék: kijelöli a helyünk és összefűz, tiszteletreméltó hagyaték és felbecsülhetetlen érték, amelyet tovább kell adni.”5
Szabó Gyula ezt a „súlyt és köteléket” így fejtette ki: „A felelősség a jövőért – a legnagyobb emberi érzés, különlegesen humanista érzés. Létezik azonban egy másik érzés is, sokkal bonyolultabb és talán sokkal kínzóbb és végzetesen, kizárólagosan emberi: a felelősség a múltért. Nem az egyéni múltért, hanem a nép múltjáért… Itt nem lehet Don Quijote módjára, álomkórsággal kóborolni fel a múltat, s utókori kakukkfiókákat költetni a múlt varjúfészkein, mikor már Vergilius óta nyilvánvaló: »a rossz hollónak a tojása is rossz«. Itt mesét írni, olyan fordított délibábképét festeni a történelemnek, amelyben a vereség untalan győzelemre fordul, nem lehet.”
Pierre Nora az emlékezet-emberek szükségességéről beszél. Szerinte minél kevésbé megélt egy közösségben az emlékezet, annál inkább szüksége van olyan különleges emberekre, akik önmagukból emlékezet-embert teremtenek.
Szabó Gyula különleges „emlékezet-emberünk” volt: „Annyi elfogultság nélkül is megállapítható, hogy az 1945 utáni romániai magyar irodalomban eleddig a Szabó Gyuláé a legmonumentálisabb életmű. Három, méreteiben egyenként is impozáns munka összefogódzó hegylánca adja meg a fő vonulatait…” – állapította meg az író életművét és a romániai magyar irodalmat ismerő művelődéstörténész, Filep Tamás Gusztáv.
Jan Assmann a holtakról való megemlékezést a „közösségszerző” emlékezet para­digmatikus eseteként értelmezi. Szerinte egy közösség „saját identitását igazolja a maga számára azzal, hogy emlékeiben kötődik halottaihoz. A bizonyos nevekhez ragaszkodás mindig valamilyen társadalmi-politikai identitás megvallását takarja.”6
A Szabó Gyulát idéző megemlékezésünk figyelmeztető gesztus is önmagunk felé: mi magunk azok és olyanok vagyunk, ahogyan kulturális örökségünket, ez esetben az író életművét emlékezet-közösségként ismerjük, elfogadjuk, szeretjük, megőrizzük.
Vagy bizonytalanságainkban közönnyel elfelejtjük?

folytatás a 7. oldalról
Jan Assmann szerint a múlt azáltal keletkezik, hogy az ember viszonyba lép vele.2 Hogy az ember viszonyba léphessen a múlttal, az utóbbinak ilyenként kell tudatosulnia. Assmann szerint ennek két feltétele van. Először is a múlt nem tűnhet el nyomtalanul, léteznie kell rá vonatkozó bizonyítékoknak. Másodszor, a bizonyítékoknak jellegzetes különbséget kell felmutatniuk a Mához képest. A múlt szerinte olyan társadalmi képződmény, amelynek jellege a mindenkori jelen értelmi szükségleteitől és vonatkoztatási kereteitől függ. A múlt nem természettől fogva van, hanem kulturálisan – vagyis a társadalmi praxisban, alkotási folyamatban – terem.
A társadalmi emlékezet tanulmányozásának történetét összefoglaló Jeffrey K. Olick és Joyce Robbins arra a megállapításra jutottak, hogy „az emlékezet az egyik – ha nem az egyetlen – olyan központi jelentőséggel bíró közeg, melyben az identitás kialakul...”3 A kollektív emlékezet az az aktív múlt, mely alakítja identitásunkat. Hogyan, mikor és miért fordulnak az egyének és a csoportok a múltjuk felé, emlékezethelyeket teremtve, az emlékezetben keresve az identitásbiztosító tudást? A kérdésre kimerítő választ adni lehetetlen, akár funkcionális alapon, akár a szimbolikus összetevők felől közelítünk az emlékezethelyek meghatározhatatlan sokaságához. A múlthoz fűződő viszony megveti az emlékező csoport identitásának alapjait. „Saját tör­ténelmére emlékezve és az emlékezés sarkalatos alakzatait megjelenítve bizonyosodik meg a csoport identitása felől. Ez nem afféle mindennapos identitás. A kollektív identitás az ünnepélyesség mindennapokon túli jegyeit mutatja: valamiképpen az életnagyságot meghaladóan, átlépi a köznapok látóhatárát, és nem a mindennapi, hanem a ceremoniális kommunikáció tárgya.”4 Az emlékezéssel tehát azonosságtudatunkat erősítjük meg, szerezzük vissza, egyéni szinten így kapcsolódik össze az emlékezési gyakorlat és az identitás. Ebben a folyamatban az identitás a felvállalt sajátosság, az elfogadott egyediség, a felismert állandóság, az önmagunkkal való szolidaritás megélése.
Az emlékezet mindig időszerű jelenség, megélt kötődés az örök jelenhez, ezzel szemben a történelem a múlt megjelenítése. Az emlékezet az általa összeforró közösségből fakad, ami – Maurice Halbwachs szavaival – annyit tesz, hogy annyi emlékezet van, ahány csoport. Az emlékezet természeténél fogva sokféle és sokszorozódó, kollektív, többes számú, mégis individualizált. Mind egyéni, mind közösségi szinten az emlékezet spontán, elevenen élő emlékezet, amely helyéhez, a hely történetéhez, elődei emlékezetéhez kapcsolja az egyént.
Szabó Gyula főművében (A sátán labdái) az Erdélyi Fejedelemség korából „küldött” tudósítássorozatában, amely „több évszázadra visszamenő erdélyi időutazás öt kötetben elbeszélve” (Szilá­gyi István), az elődök emlékezetének a jelenünk felé mutató szerepéről írja: „Egyszerűen a halott ősei, hozzátartozói eleven életét, szenvedésteli sorsát, életük valóságát keresi. Abban a valóságban valahol a tanulságos történelmi igazságnak is ott kell lennie. Ez a valóság, mint a megélt sors emléke, nem kenyérhez mérhető szükséglete a létnek, de anélkül olyan egy közösség, mint a sérült, vagy meghibásodott funkciójú agy, amely emlékező képességét elvesztette. Az elődök »föld alatt való csontjai kénszerítenek bennünket, hogy emberek lennénk« – mondták ők is, jól emlékezve elődeikre, s ha egyéb tanulsága nem volna sorsuknak, már ez is okkal késztethetné a maradék agyát arra, hogy megőrizze emlékező képességét.”
Pierre Nora szerint: „Az ősök öröksége súly és kötelék: kijelöli a helyünk és összefűz, tiszteletreméltó hagyaték és felbecsülhetetlen érték, amelyet tovább kell adni.”5
Szabó Gyula ezt a „súlyt és köteléket” így fejtette ki: „A felelősség a jövőért – a legnagyobb emberi érzés, különlegesen humanista érzés. Létezik azonban egy másik érzés is, sokkal bonyolultabb és talán sokkal kínzóbb és végzetesen, kizárólagosan emberi: a felelősség a múltért. Nem az egyéni múltért, hanem a nép múltjáért… Itt nem lehet Don Quijote módjára, álomkórsággal kóborolni fel a múltat, s utókori kakukkfiókákat költetni a múlt varjúfészkein, mikor már Vergilius óta nyilvánvaló: »a rossz hollónak a tojása is rossz«. Itt mesét írni, olyan fordított délibábképét festeni a történelemnek, amelyben a vereség untalan győzelemre fordul, nem lehet.”
Pierre Nora az emlékezet-emberek szükségességéről beszél. Szerinte minél kevésbé megélt egy közösségben az emlékezet, annál inkább szüksége van olyan különleges emberekre, akik önmagukból emlékezet-embert teremtenek.
Szabó Gyula különleges „emlékezet-emberünk” volt: „Annyi elfogultság nélkül is megállapítható, hogy az 1945 utáni romániai magyar irodalomban eleddig a Szabó Gyuláé a legmonumentálisabb életmű. Három, méreteiben egyenként is impozáns munka összefogódzó hegylánca adja meg a fő vonulatait…” – állapította meg az író életművét és a romániai magyar irodalmat ismerő művelődéstörténész, Filep Tamás Gusztáv.
Jan Assmann a holtakról való megemlékezést a „közösségszerző” emlékezet para­digmatikus eseteként értelmezi. Szerinte egy közösség „saját identitását igazolja a maga számára azzal, hogy emlékeiben kötődik halottaihoz. A bizonyos nevekhez ragaszkodás mindig valamilyen társadalmi-politikai identitás megvallását takarja.”6
A Szabó Gyulát idéző megemlékezésünk figyelmeztető gesztus is önmagunk felé: mi magunk azok és olyanok vagyunk, ahogyan kulturális örökségünket, ez esetben az író életművét emlékezet-közösségként ismerjük, elfogadjuk, szeretjük, megőrizzük.
Vagy bizonytalanságainkban közönnyel elfelejtjük?

Oláh Sándor

 


 

 

Hirdetés