Onlájn hajsza

Egyre több a kétségbeesett szülő, akinek elege van az online oktatásosdiból. Gyakrolatilag ahogy zajlik, az ellentmond a méltányosságnak, az ésszerűségnek és szakszerűségnek, számos család értékrendjének, és ráadásul – főleg a mentális – egészségre is ártalmas. A hazai oktatási rendszer jó szokása szerint a résztvevők közül majdnem senki nincs tekintettel a másik fél igényeire, lehetőségeire, aktuális helyzetére, egy a lényeg: fő, hogy dolgozzanak! S dolgozik is sok tanító, tanár, szülő, gyermek, csak mintha a nagyok elfelejtették meghatározni azt, hogy mit is akarunk ebben a – remélhetőleg – átmeneti peiródusban elérni.
Ne vicceljünk, nehogy már egyik napról a másikra minden pedagógus az online oktatás mesterévé vált volna, s egy laza csuklómozdulattal Románia megérkezett volna a 21. századba! A digitális oktatás egy külön műfaj, egy modern módszer, amely nemcsak tárgyi infrastruktúrát, szaktudást, hanem egy másfajta emberi hozzállást is kér, csak egy példát hozzak fel: bízz a diákban. Hol állunk mi ettől?
Érthető a pedagógus igyekezete, dolgozni akar, meg is szeretné azt mutatni, meg a többségük aggódik is, hogy nehogy nagyon lemaradjanak a tanítványai. Hogy miről maradnának le, azt most hadd ne taglaljam, maradjunk annyiban, hogy igyekszik megtömni őket feladatokkal, kéri a megoldásokat, záros határidőket szab (tisztelet a kivételnek). Dolgoztat.
A gyermek kapkod. Az okoseszközöket eddig többnyire játékra és a TikTokra használta, most meg kell tanulnia értelmesebb célokra is bevetni a kütyüt. Eddig rendben is van. Csakhogy több szülőtől is hallottam, hogy egyre többet kell a gép vagy telefon előtt ülnie a gyermeknek, miközben ők módszeresen a digitális eszközök használatának korlátozására nevelték. Eddig.
Felsősöknél hallani, hogy ahány tanár, annyi platformot használ, vagy épp egy Facebook-csoportba ömlesztve jelennek meg a feladatok, lassan már szülő és gyereke is elveszett a virtuális dzsungelben. Sőt magukról készült kisfilmek, szelfik (gondolom, az elvégzett feladattal a kézben) felöltésére is kérnek gyerekeket. Ez már a no comment kategória… Na, és mi van, ha a szülő nem tud segíteni? Egyáltalán milyen jogon adunk a most amúgy is stresszes, aggódó, túlterhelt vagy épp munka nélkül maradt szülőnek plusz­feldatot? És mi van, ha otthon egy gép van és a szülő is otthonról dolgozik? És mi van, ha nincs gép, nincs használható telefon, nincs internet? Ezek a gyerekek még jobban lemaradnak?

Asztalos Ágnes

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Hirdetés