Hirdetés


Nyelvjárás

Soha nem értettem, miért gondolják egyesek, hogy nyelvjárásban beszélni rossz, sőt helytelen. Szerintem minden nyelvjárásnak fontos szerepe van: magában hordozza beszélői identitását.
Néhány évvel ezelőtt egy óbudai kollégiumban laktam, magyarországi szobatársaim voltak, és amikor beszélgettünk, én bizony nem finomkodtam. Tanítgattam őket ügyesen, hogy az nem burgonya, kedves, az pityóka. Nem úgy kell mondani, hogy vajon, mondjad csak, hogy ejsze. Egyszóval ismerkedtünk. Vagy jobban mondva: ők ismerkedtek a nyelvjárásommal. Nekem kifejezetten tetszett ez a fajta beavatás, én voltam „náluk”, mégis ők tanulták az „én nyelvem”. Egzotikum volt nekik minden második szavam, de idegenkedtek a laskától, a pánkótól, a borvíztől, pityókától, borkánytól… Épp október volt, amikor csomagot kaptam otthonról, édesanyám küldött nekem finom házi zakuszkát. Budapesten nagyon hiányoltam a házi ízeket, megváltás volt nekem az a borkány zakuszka. Kérdezték, minek örvendezek. És akkor megijedtem. Ha megkóstolják, megszeretik és megeszik a zakuszkámat. Kiszáradt a torkom. Gyorsan dobogott a szívem. Nem tudtam gondolkodni. De aztán hirtelen bevillant! Hadd lám – gondoltam –, mennyire lesz idegen a zakuszka, minden egyes hozzávalójával. Akkor már biztos voltam benne, hogy soha nem fognak kérni belőle, ha a megfelelő szavakat használom. Úgyhogy részletesen ismertettem velük a borkány tartalmát, mondtam, hogy ez a zakuszka. Kifejezéstelen arccal bámultak. Folytattam: van benne vereshagyma, gogos, árdé, vinete, fuszulyka, s ilyenek, s mind esszedarálva s jól megfőzve. Miközben beszéltem, figyeltem az arcukat: szemöldökráncolás. Bizalmatlanság az idegen szavak iránt. Még a passzívum használata is hatásos volt, szinte megkérdezték, hogy mégis ki darálta essze? Láttam, hogy célba találtak a szavak. Amikor megkérdeztem, megkóstolják-e, előre tudtam a választ. Nyilván nem kértek belőle. Ujjongtam: megmaradt a borkány zakuszkám! És a nyelvjárásom segített megvédeni, ezt is.

Kapcsolódó cikkek

Hirdetés