Hirdetés


Morgolódás emberi nyelven medvékről – úgy általában

Nem tudom, más mit érez, amikor medvés témákról hall, de engem soha nem hagy nyugodni ez a dolog. A medvéké. Mert a mi bajunk is. Főleg. Nem azért, mert féltem a juhaimat, a marháimat, a gyümölcsfáimat, hiszen nem vagyok gazdálkodó. Olyan szinten nem, hogy a földből és a föld terméseiből, a birtokaimon gyarapodó állatok után éljek. Érintőlegesen azonban mégiscsak, mert vannak kertek, van itt-ott némi számunkra ígérkező gyümölcs. Anyósom megint abban mesterkedik, hogy fölszerelje a háztáji rádiót, amely aztán hónapokig államnyelven fog karatyolni folyamatosan a medvék szórakoztatására a csűr mögött. És állítólag rémítésként is szolgál. 
Feltételezem, hogy a mioritikus medvepéldányok, amelyek ott settenkednek a kertek fölött, s mivel jártak már itt jobbra-balra a Bonchida és a Hencida, a Hegyközszentmiklós és Giuleşti, illetve a Bégaszentgyörgy és Botosány közötti térben – olykor országhatárokat is átlépve, de valahogy mégiscsak visszahozatták magukat ide, a Hargita aljára, mert kártékonykodni itt szeretnek igazán, s tudnak is –, ha annyi idejük van, értik az államnyelvet. A táplálékszerzési lázban talán észre sem veszik, hogy behatolnak a területeinkre, s ahhoz, hogy jóllakjanak, kilenctizednyit pusztítanak és egytizedet falnak fel nagy igyekezetükben. Az elejtett tinókból is… Jó nekik ez a rádiózás, mert személyiséggel felruházott mivoltukban megérthetik, kihámozhatják a hírekből ilyenformán, hogy ők állami tulajdonban vannak. Olyan értékek, mint az altalajkincsek, mint a borvizek, mint az olajforrások, mint a fenyők, mint az épített és a szellemi kultúra. Legalább. És mint állami „domíniumok” – sérthetetlenek.
Fölöttünk álló az érdek járatja szabadon őkelméket a túlszaporodásban. Bár egy kicsit furcsa, hogy az állam java állatokból áll. Állatfarm-állam ez, vagy mi a fene?! 
Sok szó esett mostanság kártékony környezetvédelmi miniszterről, medvék terén „tökéletlenkedő” kormányról. Bizonnyal így van, hiszen villanypásztoros megoldásokat javasolnak, amelyekkel az állatok kint tarthatók. Az emberek pedig bent. Viszonyítás kérdése… Hogy ki, vagy mi a fontosabb, azt nem sikerült kihámoznom a legutóbbi hírekből. Sem itt. Sem ott. Tegnap, de ma sem.
Az ember nem annyira számottevő. De csak azért is jó lenne vigyázni ránk, választópolgárokra, hogy szeptember végén kijelölhessük azokat, akik ennél jobban képesek értünk, úgymond „a népért” dolgozni. Nem holmi olcsó pátosz vezérel, hanem a remény, hogy… hátha. 
Nem medveparkokat képzelek el a közeljövőben, ahol a problémás egyedek tengetik napjaikat – emberi segítséggel és adópénzekből –, hanem igazi „vadpolitikát”. És a természetben odakint élő, dolgozó, merész honfitársakat. 
Az Ursus arctos példányainak is át kell esniük azon a szelekción, amelyet kénytelen elszenvedni a Homo sapiens. Betegségek kínoznak, recesszió, soha nem látott társadalmi válság, amely szétbarmolja megszokott köreinket, a kultúrát, a hitet és az erkölcsöt. Maholnap oda jutunk, hogy lefoszlanak rólunk a rongyaink, semmivé inflálódik a fizetésünk. Jönnek a nagy 21. századi hidegek, amikor jó lenne magunkra húzni egy-egy medvebőrt. Az európai szintű medvedédelgetés egy akkora bűn, akkora felelőtlenség, amelyért szívni fogunk. Ide szelektálás kell, puskacső, valós medve-kiválogatás, mert ellenkezőleg, minden friss medvenyommal, friss medveszarral és minden medvebőgéssel tovább szűkülnek a határaink. Ez nem medveellenesség, hanem inkább humanizmus… Ne lássunk három-négy „aranyos” macibocsot sétáltató medve-anyukákat az utcáinkon. Kifelé komáékkal a spájzból! Jobb nekik a sűrű vadonban, tisztes kisebbségi létben. Mert a társadalom piramisán nincsen számukra, nem lehet annyi juss, akkora hely, amekkorát felelőtlenék álmodnak. A medve nem üzlet számunkra – mondjuk ki –, legalább akkora közellenség, mint a törvényesített tunyaság maga.

 

Hirdetés