Beszélgetés Borbáth István Ágostonnal

Mindig tenni kell valamit unatkozás helyett

A csíkszentmártoni ház udvarán tábla jelzi, hogy Guszti bácsi nyolcvanéves

Nyolcvanéves Borbáth István Ágoston, ismertebb nevén Guszti bácsi, a csíki sportélet egyik kiemelkedő alakja, aki meghonosította a sífutást és a sílövést térségünkben, és több országos bajnok edzője volt. Amikor a csíkszentmártoni házhoz megérkeztünk, Guszti bácsi korát meghazudtoló ügyességgel mászkált a csűr tetején, épp a régi cserepeket cserélte le újakra. Életútjáról beszélgettünk vele.

 

– Hogyan kezdődött sportolói pályafutása?

 

– Én itthon kezdtem sízni, a Poszogó mellett. A Néma Szabó tanított meg. Szopos Béla volt a neve a Néma Szabónak, és valahol olyan iskolába járt, ahol némákat tanítottak sízni. Vele jártam ki a Poszogóhoz harmadik osztályos koromtól, a bükkfaléceket a szomszéd készítette, azokkal síztem, de akkor minden gyerek oda járt ki szombatonként. Amikor már idősebb korunkban találkoztunk, akkor is jól tudtunk értekezni. Beszélgetni nem tudtunk, de megértettük egymást. Régen ő volt Szentmártonon a jó szabó, később a ruhámat is ő készítette. Így kezdődött a sportolás, aztán itthon az iskolában mindennel foglalkoztam, és Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban is mindent kipróbáltam. Labdajátékokat játszottunk, hokiztam, síztem. Sajnos az első érettségim nem sikerült, így nem tudtam rögtön a bukaresti főiskolába menni, és kellett volna menni katonának. Ehelyett édesanyám elküldött Udvarhelyre a tanítóképzőbe, és amikor végeztem, itthon tanítottam egy évet. Azután Bukarestbe felvételiztem, sikerült is. Amikor elvégeztem az egyetemet, Kolozsvárra kellett volna kerülnöm, meg volt beszélve, de oda nem engedtek, mert nem volt oda buletinem, én viszont mást nem akartam választani. Vagy Kolozsvár, vagy semmi. Végül megtartottak nekem egy helyet Kézdivásárhelyen, gondoltam, na jó, akkor ennyi a sízésnek. Ezután elmentünk a barátommal Snagovra három napra, bánkódtunk, mert neki sem sikerült jól a választás, de amikor az egyetemre visszaértünk, a titkárnő szólt, hogy keresnek engem. Kiderült, végül lecserélték a kihelyezésemet Kézdivásárhelyről Petrozsényre, úgyhogy oda kerültem, és nagyon örültem neki, ott sífutást is taníthattam és lesiklást is. Abban az időben Petrozsényben dolgozott a csíkcsekefalvi születésű, nemzetközileg elismert képzőművész, Mátyás József is, aki nekünk rokonság volt. Petrozsényben nagyon jól telt, rengeteget tanultam ott, nagyon komolyan vettük a munkát, és igazgató is lehettem volna, de két év után hazahívtak, a Márton Áron Gimnáziumba. Amikor elmondtam Mátyás Józsefnek, hogy engem hazahívtak, azt mondta, hogy „Kötelezlek, hogy menj haza azonnal! Én is hazamentem volna, de amikor ide kineveztek, nekem nem volt lehetőségem, most pedig már késő.” Úgyhogy hazajöttem.

 

– Milyen volt itthon edzőként dolgozni a petrozsényi évek után?

 

– Sok sportolóm volt, tizenkilenc évig voltam válogatott edző a Román Síszövetségnél, az elején sífutás volt, aztán biatlon. Olyan év is volt, hogy három hónapot nem voltam otthon, ezt pedig a családom szenvedte meg. Édesanyám egyedül élt itthon Szentmártonon, a családom Csíkszeredában volt. Amikor hazajöttem, otthon szétnéztem, s jöttem is le Szentmártonra, hogy édesanyámnak segítsek. Akkor egy fél délután alatt annyit tudtam dolgozni, hogy most egy hét alatt nem csinálok annyit. Emlékszem az első sítáborra, amit itthon rendeztünk, a Szentimrei Büdösben. Az erdészet menedékházában aludtunk, huszonhatan voltunk. Hat pár sílécünk volt és hét pár cipőnk, de egész nap síztünk. Az egyik húzta le a cipőket, a másik vette fel… Délután ebédeltünk, addig megszáradtak a ruhák, s akkor megint fogtunk neki a sízésnek. Itthon így kezdődött. Aztán már azon a télen az országos bajnokságon váltóban másodikok lettünk, ez volt az első nagyobb eredmény, amit a leányok elértek. Meglepetés volt, senki se gondolta, hogy dobogóra fogunk állni, de később már meghívtak a bajnokságokra, s aztán minden évben bajnokaim voltak. 2002-ben mesteredzői címet kaptam, két olimpiára is készítettem fel csapatot, a 1988-asra és az 1992-esre, de az akkori román politika olyan volt, hogy a szekus elmehetett, de nekem itthon kellett maradnom, mert az edzőnek már nem volt hely. Sok eseményt szerveztünk, az RMPSZ (Romániai Magyar Pedagóusok Szövetsége) például több ízben megrendezte a Bolyai Akadémiát, és 1994-től huszonkét éven át minden évben volt többnapos program testnevelőknek, amiért én feleltem. Ezalatt több továbbképzést is rendeztünk Kárpát-medencei testnevelő tanároknak Budapesten. Az RMPSZ-en belül létrehoztuk a TEST (Testnevelés és Sport Tanítás) Alapítványt, így több évben is megrendeztük az Erdélyi Magyar Iskolák találkozóját a Szent Anna-tónál, ahová Marosvásárhelyről, Szatmárról, Nagybányáról, és Esztergomról is érkeztek részt vevő diákok és tanárok, nem beszélve a helyi diákokról. Az esztergomi testnevelő tanárral, Magyar Györggyel, nagyon jó barátok lettünk, és Gyuri bácsiéknál láttam, hogy milyen szép kicsi emlékművet emelt az olimpikonok emlékére. Akkor jött az ötlet, hogy Csíkszeredában is készíthetnénk egy hasonló emlékművet, hiszen sok sportolónk vett részt téli olimpián. Nagy Ödi tervezte meg az emlékművet, és nyolc évbe telt, amíg elkészült. Annyi engedélyt kellett kérnem, mintha egy tízemeletes tömbházat akarnék építeni, de elkészült, és egyre több nevet írhatunk fel az oszlopokra. Mindig szerveztünk valamit, sosem unatkoztunk.

 

– Mégsem vette félvállról, hogy mi történik a szülőfalujával…

 

– Ez igaz. 1993-ban megalapítottuk a Szentmárton Alapítványt, melynek egyik fő célja a falu turizmusának a fellendítése volt. Úgy gondoltam, hogy lehetne itt a faluban is kezdni valamit a faluturizmussal. Kezdeményeztem, hogy az iskola indítson turisztikai technikumot. Sok jó lehetőség volt, de az akkori igazgató nem írta be a beiskoláztatási tervbe, hogy induljon egy új technikum is. Amikor rákérdeztem, már késő volt, a papírok elmentek Bukarestbe. Elkértem az iskolából a papírokat, s láttam, hogy még van egy kis hely a lap alján, oda beírtuk a turisztikai technikumot is, azt az oldalt lemásoltuk annyi példányba amennyi kellett, s én azokat elvittem Bukarestbe, s ott kicseréltettem a papírokat. Így kezdődött akkor a faluturizmus oktatása a líceumban. Sajnos nem sokáig tartott. Sok utánajárás volt, én akkor a sporttal foglalkoztam, országos bajnokaim voltak, nem nagyon volt szabadidőm. Mondta is akkor a főtanfelügyelő, hogy jól megtanultam a sportban, hogyan kell az akaratomat érvényesíteni. A Szentmárton Alapítványnak az is a célja volt, hogy a csíkszentmártoni kis népfürőt, a Poszogót építsük ki, és ez meg is történt, habár nem teljesen úgy, ahogyan azt akkor elképzeltük. Nem akartuk, hogy a falu értékei elkallódjanak, úgyhogy az alapítvány kezdeményezésével és a polgármesteri hivatal támogatásával sikerült megszervezni a Mátyás József Alkotótáborokat és az emlékkiállítást. A fúvószenekar újraszervezésére is sor került, és a Labdarózsa néptánccsoportot is megalapítottuk 2008-ban, Lacz‒Boga Izabella tanítónővel. Kisiskolásoknak és általános iskolásoknak tanítottunk néptáncot, és a gyerekek nagyon ügyesek voltak, több csűrdöngölőn is részt vettünk, és az Ezer Székely Leány Napján. Én az udvarhelyi táncokat tudtam jól, és azokat tanítottam, mert Udvarhelyen tanultam meg táncolni, de az első csűrdöngölő után András Mihály, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttestől segítséget küldött, hogy csíki táncot is tanuljanak a gyerekek. Így Ábrahám Róbert is tanította a gyerekeket, és ha jól tudom, most is tanítja őket.

 

– Idén részt vett az innsbrucki veterán-világbajnokságon (Winter World Masters Game – szerk. megj.). Milyen volt nem edzőként részt venni a versenyen?

 

– A veterán-világbajnokságot harminc éven felülieknek rendezik meg, és nagyon érdekes volt úgy versenyre készülni, hogy én voltam a versenyző, nem edzőként szerepeltem. Talán el sem mentem volna, ha Csúcs András, volt sportolóm nem hív magával a versenyre. Itthon keveset lehetett sízni, naponta edzettem, síztem, bicikliztem, futottam. Nekem az volt a célom, hogy becsületesen helytálljak. Három futamon indultam. Az öt kilométeres szabad stílusú próbán hatodik lettem, a szintén öt kilométeres klasszikus próbán ötödik és a tíz kilométeres szabad stílusú próbán negyedik lettem. Majdnem dobogóra álltam a tíz kilométeres verseny után, de nem csúszott jól a léc, mert nem az időjáráshoz megfelelő waxot használtam, pedig az orrom előtt érkeztek be a többiek. Nagy hegyek voltak, nehéz terep, s amikor megláttam, hogy hol kell beereszkedni, gondoltam magamban, hogy én sízni tudok, de nem épp ennyire… Amikor nyolcvankét éves leszek, Franciaországban lesz egy sífutó-világkupa, amelyre a sportolóim meghívtak, hogy együtt vegyünk részt. 

 

– Hogyan értékeli az elmúlt nyolcvan évét?

 

– Én azt mondom, hogy tartalmas, szép élet volt, nem kell restellnem magam senki előtt, és köszönettel tartozom mindenkinek, aki széppé tette ezeket az éveket számomra. A sportolóimmal megünnepeltük a hatvanéves születésnapomat, a hetvenévest is. Idén a nyolcvanéves születésnap megünneplése elmaradt, de azt mondtuk, hogy jövőre bepótoljuk.

 

Borbáth Ágoston 1940. augusztus 28-án született Csíkszentmártonban. A bukaresti Testnevelési Főiskolán szerzett diplomát, ezt követően 1966–68 között a petrozsényi Sportiskolában dolgozott síedzőként. Hazatérve a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban tanított, és sífutó-sílövő edzőként dolgozott, majd a Csíkszeredai Iskolás Sportklubnak volt nyolc évig igazgatóhelyettese, illetve igazgatója. Szülőfaluját, Csíkszentmártont, sosem hagyta el. Jelenleg is sportol, 2020 januárjában vett részt az innsbrucki veterán világbajnokságon. Reméli, hogy a következő versenyre is fel tud készülni, indulni szeretne a franciaországi sífutó-világkupán.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Hirdetés