Medvekérdés sokadjára újratöltve

 

 

Állatbarátnak tartom magam, le tudnak venni a lábamról a cuki házi kedvencek és a vadon élő ragadózok is, mégsem lennék most a tusnádfürdőiek helyében. A helyi önkormányzat nyílt levelet írt az államfőnek és miniszterelnöknek, no meg a parlamentnek, mert elegük lett, hogy évek óta nem tesz a mindenkori bukaresti kormány semmit azért, hogy a medvekérdést a lakosság, azaz emberek számára is megnyugtató módon rendezze. A tusnádfürdőiek ugyanis teljes joggal félnek. Mert hiába mondja meg a tutit egy túlbuzgó zöld aktivista, hogy a medve nem bánt, ha az ember nem zargatja, ha a nagyragadozó puszta jelenléte elveszi az emberek biztonságérzetét. Azaz olyasmit, amit a nyugati típusú civilizációban alapértelmezett adottságnak tekint az emberiség.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire kedvelem az állatokat. Tordátfalván, a világ talán legszebb falujában voltam gyerek és állatok között nőttem fel. Igaz, a ludaktól és különösen az agresszív gúnártól (nem, nem Arsenál-szurkolótól, nem kell mindent félreolvasni) féltem, meg a többi házi szárnyast sem zártam a szívembe. Ellenben a nyulakat, különösen az újszülött apróságokat imádtam, a felnőtt nyulak pedig igazán ízletesek voltak. Na de a macskákat és kutyákat tényleg szerettem, és emlékszem picikoromban Siménfalván még két aranyos medvebocsot is mutattak nekem.
Időközben azonban felnőttem és megkedveltem egy másik, sokak által rendkívül kártékonynak, önzőnek, vérengzőnek és végtelenül ostobának tartott fajt is. Igen, az embert. Nem tehetek róla, reménytelenül humanista vagyok. Tudom, az ember egyáltalán nem tökéletes, számtalan hibája van, de én éppen a gyarlóságait szeretem. Mert apró hibáink – példának okáért szórakozottságunk vagy külön bejáratú hiúságunk – tesznek minket igazán emberré. Ezért történhetett meg az, hogy a tusnádfürdői önkormányzat nyílt levelét látva az egyik Hobó Blues Band-dalszöveg jutott eszembe. Egész pontosan a Ballada a parlamenthez című. Így kezdődik: Most, hogy a bitó árnyékában állok, / a parlament eszéhez apellálok. / Mert jogában áll minden féregnek, dögnek / védekezni, ha életére törnek.
Ha elevenen nyúz meg a Greenpeace, akkor sem tudok nem együttérezni a tusnádfürdőiekkel. Annyira megszoktuk, hogy Tusnádfürdőn a medvék gyakorlatilag otthon vannak, hogy szinte alig kapjuk fel a fejünket, amikor újabb hír érkezik arról, hogy az utcán sétál egy medve. Attól tartok, így vannak ezzel Bukarestben az egymással acsarkodó politikusok és a bürokrácia szekerét toló hivatalnokok is. Tusnádfürdő egyszerűen kívül esik a látókörükön, pedig egy magára valamit is adó országban nem illik elengedni még a legkisebb településen lakók kezét sem. Bántó tud lenni az a közömbösség, ahogy a román állam fejesei viszonyulnak a székelyföldi medvegondokhoz. Ráadásul annak egyik legbosszantóbb formája: a hivatalnoki közömbösség. Találóan jegyezte meg egyik alkalommal egy közhivatalnál dolgozó ismerősöm munkatársai kényelmes tempóját látva, hogy: „nem vagyok alkalmas arra, hogy közintézményben dolgozzak, mert két napnál tovább nem tudom lopni a napot”.
Jó lenne most valami biztatót is mondanom, de nem könnyű. Talán egyedül abban bízhatunk, hogy jó hivatalnoki szokás szerint, ha nem is előbb, de inkább utóbb csak észbe kapnak Bukarestben is az illetékesek, hogy tenni kell valamit. Lehet, hogy aranyos meg védett állat a medve, de az emberéletnek kellene elsőbbséget élveznie. Persze csak akkor, ha a bukaresti fejesek is igényt tartanak az ember névre.

Hirdetés

Hirdetés