Létező és nem létező

A Kalot olvasóklub csoportjainak májusi témája – talán nem véletlenül – Albert Camus A pestis című regénye volt. A kötetet Codău Annamária ismerteti.

Talán nem szükséges külön felhívni a figyelmet Albert Camus A pestis című regényére – az utóbbi, sokféle újabb-régibb szorongással, aggodalommal terhelt hónapokban számtalan érdekes cikk, változatos szempontokat felvonultató értelmezés született a műről, értesülhettünk arról, mennyire megugrottak az eladási statisztikái. Akik ezek hatására el/újra is olvasták magát a könyvet – és ezen a tavaszon kivételes módon a KALOT mind a kilenc olvasócsoportja ugyanezt olvasta –, bizonyára értik, hogy miért ez a nagy érdeklődés iránta. Vagy legalábbis találhattak benne legalább egy olyan elemet, szereplőt, elgondolást, amely mai járványhelyzetünkre borzongatóan pontosan rímel, legalább egy ilyet, amely valamelyest vigasztal, legalább egy ilyet, amely felkavaró stb. – hisz A pestis igazából egy modellezés, amely egyszerre elég specifikus és elég tág ahhoz, hogy különböző helyzetekből nézve tudjon a mindenkori olvasó érvényeset találni benne.
A regény cselekménye szerint 194…-ben az Északnyugat-Algériában lévő Orán városában pestisjárvány üti fel fejét. Főként Rieux orvos cselekedeteit követi az elbeszélés, aki fáradhatatlanul végzi munkáját – köréje csoportosulnak a további szereplők: az önkéntes alakulat ötletének kitalálója, Tarrou, a városból szökni kívánó Rambert újságíró, a mindig ugyanazzal az egy mondattal kínlódó Grand hivatalnok, a járvány alatt kiviruló Cottard és a lelkiismereti válságba ütköző Paneloux atya. Nem kívánom összefoglalni, milyen morális-filozófiai eszmecserék és viták zajlanak (igen példamutatóan udvarias hangnemben) közöttük, és azt sem, milyen következtetéshez jut a mű az ember voltáról és a pestis jelenlétéről a készületlenség és rutin, az egyéni vs. közös érzés, az elvont világ vs. igazság, a tudatlanság vs. tisztánlátás, a hősiesség fogalmai keltette feszültségek között haladva – úgy gondolom, hogy a regényben lévő párbeszédek és események sokkal jobban tudják érzékeltetni a különféle szereplők különféle szempontjainak legitimitását, s végül azt, hogy ezeket lehetséges volna-e egyéni jellegük teljes felszámolása nélkül összehangolni közös jóvá.
Visszatérve a modellezésre: A pestis Daniel Defoe-tól veszi mottóját: „Egyfajta rabságot másfajta rabsággal ábrázolni éppoly észszerű, mint létező dolgot nem létezővel.” Nagyon sok minden sűrűsödik ebbe a mondatba – ezen a reggelen, amikor az ajánlót írom, és visszagondolok a vészhelyzet első napjaira, amikor pánikhangulatban olvastam végig a regényt (előtte minden próbálkozásom valamiért megakadt az első 50 oldalnál), az jut eszembe e mottóról, hogy milyen sokféleképpen létezhet számunkra egy olyan helyzet, amelyről oly sokat hallottuk, hogy „közös”, és „nem válogat”, és „mindenkit egyformán érint”. Rieux és Rambert beszélgetéséből kiderül, hogy utóbbi számára a betegség elvont dolog, tehát mintegy az ő valóságán kívül létezik (vagy mondhatnánk, hogy nem is létezik), mert idegenként van jelen a pestises városban, nincs közvetlen kapcsolata betegekkel, és egyetlen gondolata, hogy hazaszökjön szerelméhez; eközben Rieux számára a pestis a mindennapi igazság, hisz ő nonstop a betegek ellátásával foglalkozik. Rambert hozzáállásának alakulása a regény során szép példája annak, hogy van olyan részvét, cselekvés vagy változás, amire nem a mások helyzetével való maradéktalan azonosulás vagy csupán a személyes érintettség vezet, hanem – akár a tőlük való távolság is? Nem tudnám most ennél pontosabban körvonalazni, de azt hiszem, az ilyen indíttatások válfajait (is) keresi és tudja néhol megmutatni a jó irodalom, vagyis a létezőnek a nem létezővel való ábrázolása.

Hirdetés