Lájk-kór

Egyik kedves fiatal barátom – nyilván egy másik generáció tagja – szervezni akart egy kulturális programot. Köztudott, hogy a szervezés napjainkban korántsem pofonegyszerű. Nem úgy van, mint a járvány előtti „békeidőkben” volt, hogy plakátokat nyomtatunk, és azokat úton-útfélen kifüggesztjük. Manapság mindenki maszkosan oson, válla közé behúzott fejjel, se lát, se hall – nem nézi a falakat meg a hirdetőoszlopokat –, hiszen alig várja, hogy hazatérhessen biztonságosnak hitt otthonába, ahol az új típusú influenza talán elkerüli. Azt sem teheti meg az emberfia, hogy szétkürtöli a sajtónak, az írott lapoknak, a rádióknak a dolgot. Mert nem is lehet. Akkor azonban épp egy olyan kegyelmi időszakot éltünk a két hullám között, amikor ezt-azt meg lehetett kockáztatni, lehetett egy kicsit kísérletezgetni a klasszikus, személyes jelenlétet igénylő rendezvények feltámasztásával. Nem is telefonálgatott. Bölcs megfontolással, egyszerűen közzétette az egyik közösségi oldalon. Mert az a hatásos. Az a jó. Az az olcsó. Az a leginkább hozzáférhető…
Jöttek is a lájkok becsületesen. Már több száz profil-látogatónál tartott. Majdhogynem kétségbeesetten írta hozzá a poszthoz, azt szeretné, ha ötven fő alatt maradna a konkrét érdeklődők és a megjelenők száma. Ezt a helyesbítést is sok-sok ismerőse kedvelte, piktogramok tömkelege áradt a kibertérben – széles mosolyok, szívecskék –, helyeslően biztató hüvelykujjak rajzolata sorakozott, áradt, valósággal folyt, özönlött feléje a neten. Oda és vissza volt a boldogságtól… 
Aztán eljött a nagy, az X., a D. nap. Felkészült becsületesen. Kis csomagokban süteményeket helyezett ki az asztalokra, hogy ki-ki elvehesse a magáét, eldobható poharakat készített ki az ásványvizespalackok mellé, kis fehér lapokra pedig kinyomtatta a tervezett témaköröket, hogy tudjanak majd mindannyian bekapcsolódni. Még ceruzákat is szerzett, hogy jegyzetelhessenek azok, akik építő jelleggel aztán hozzá kívánnak szólni. Kiszellőztette a termet. Lecserélte a virágcsokrokat a vázákban. És még egyszer ellenőrizte, hogy működnek-e a mikrofonok, hogy jó-e a videólejátszó meg a projektor. Minden a legnagyobb rendben találtatott. 
Várt. Várt. És várt. Tíz perc volt már csak a kezdés idejéig. Aztán csak öt. És eljött a pontos idő, az öt vagy a hat óra, vagy a hét, amikorra meghirdette a programot… S ahogy jött, úgy el is múlt. Öt percet haladt a percmutató tova, aztán további tízet, majd elkezdett kúszni-zuhanni lennebb a negyed, aztán a fél óra felé… Nem teljesedett be az akadémiai tíz perc, meg a negyedóra sem, amennyi késést abban a kisvárosban olykor meg szokás engedni... Egy árva lélek sem tisztelte meg a nagy gonddal előkészített rendezvényt.
Sebaj – mondta másnap –, majd átteszem egy másik napra… Én megnyugtattam, hogy ne mind türelmetlenkedjen, hagyja egyelőre, hiszen ismét sötétebb napok jönnek… – Tulajdonképpen sikerem volt az ezret meghaladó lájkkal – folytatta elégedetten –, eddigi pályafutásom során ez volt a legkiemelkedőbb esemény, amit megosztottam… – Vakard le onnan! – javasoltam türelmetlenül –, vagy legalább kérd meg a „résztvevőket”, hogy mondjanak utólagosan véleményt… Valóban rákérdezett a „követőire”. Úgy két nap múlva fülig érő szájjal újságolta, hogy meghaladta az ötszázat az újólag lájkolók száma. Rajta vannak a témán… – Miről van szó? – érdeklődtem, mert ekkorra én is csatlakoztam a követők táborához… – Tudod, az, ami a múltkor elmaradt! – Ja – vágtam rá a jól tájékozottak magabiztosságával –, egyszer majd megnézem, ha felrakod, hogy lássuk onlájn… Aztán megnéztem. Érdekelt az áthidaló megoldás. Nem találtam semmit. Sem szöveges tartalmat, sem videót. Viszont a lájkok érkeztek a későbbiekben is, mert a poszt nyitóképe annyira cuki volt, hogy csak. De tényleg.

Hirdetés