Kihívás szolgálatra és cselekvésre

Soha nem volt ennyi csíki miniszter – mondja egyik ismerősöm –, úgy el fog húzni mellettünk Csíkszék, hogy Udvarhelyből falu lesz lassan. Van valamennyi igazság ebben a „népi” véleménynyilvánításban, mert visszatekinthetünk most az elmúlt harminc esztendőre, amióta zajlik, bontakozik és formálódik ez az újfajta demokrácia, vagy az átkosra, az azt megelőző korokra. Valóban nem létezett olyan kormánya ennek az országnak, de Magyarországnak sem, amikor Budapestről vezettek, hogy ennyire reprezentált legyen ez a régió. Viszonylagos ugyan a felülreprezentáltság, nézőpont kérdése. De elmondható, hogy szerencsés véletlenek összjátéka, hogy épp innen került ki az aktuális kormány három eléggé fontos embere. Biztos, hogy lesz hatása. Főleg abban az esetben, ha szakít a vezetés a Dâmboviţa partján honos hagyománnyal, és méltóztatik hivatalban maradni a mostani mandátum végéig. Ha toldják-foldják a kabinetet, ha menet közben újabb háttéralkuk kellenek aztán a továbblépéshez, akkor sok jó nem várható. De hátha. Reménykedni lehet. És kötelező.
Én úgy gondolom, hogy dacára a majd’ egy éve rajtunk regnáló pandémiának, még mindig vannak erőtartalékaink. Székelyföldnek, a székelyeknek is. Elég csak az, ha most a csíksomlyói cigánytelepen történt tűzesetre és az utána következő eseményekre gondolok. A város, a megye, a helyi intézmények tették a dolgukat. Elmondható, hogy pillanatok alatt, a tűzvésszel párhuzamosan láttak hozzá az érintettek evakuáláshoz, s ha átmenetileg is, de találtak megoldást a kárvallottak elszállásolására. Az ezt követő órákban pedig azonnal érkezett a lakosság jóindulata, és a történelmi egyházaink által működtetett karitatív szervezetek segítsége is. Hétvége volt, az állami szervek a tűzoltáson, a mentésen túl alig vagy egyáltalán nem mozdultak. Itt alapellátásról van szó egyelőre, de felvázol a helyzet egy olyan problémát is, amely tulajdonképpen az egész országban jelen van.
Látunk mindenféle emberbaráti akciókat, amelyekkel az ide érkező menekültek, menedékesek felé fordulunk. Gyakran a hatóságok sem tudják, hogy kik azok, akiket huzamosan vagy ideiglenesen ellátni, istápolni kell, míg elszivárognak innen valamelyik jobban fizető nyugat-európai álom felé… Az sem egyértelmű, hogy a migránsellátás mennyiben történik helyi, európai vagy egyéb forrásokból. Kidobott pénz. De kötelező. Viszont még inkább törvényszerű lenne azt elérni, hogy az utakon hányódók odahaza keressék meg annak a pénznek legalább egy részét, amelyre vágynak, hiszen annyiból is meg lehet élni. Nem kell mindenkinek 2-3 ezer euró havonta. Ugye azt mondják bizonyos közgazdászok, hogy mintegy 800 eurónyi pénz elég a tisztességes élethez a világ bármely pontján. Megteremthető az ilyen szociális alapokra helyezett gazdaság minden égöv alatt, ha lenne hozzá világakarat. De addig is: lassan a testtel, kéretik visszavenni az útra kelési lendületből, mert itt is nagy a baj. Nézhetjük Európa bármelyik szegletét, az Amerikákat. Minek újabb nyűg a nyakba?!
Ebben az országban minden valamirevaló városnak van cigánytelepe. Szoktak történni bennük tűzesetek, tragédiák, hiszen az ott épült lakások csak ideiglenes megoldásnak jók, addig lakják, abban a hitben, mígnem valami jobbhoz jutnak. Többnyire életük fogytáig tart ez a remény. Ez a mostani káresemény egy figyelmeztetés, hogy mekkora tűzfészkek szomszédságában tartózkodunk. Közöttünk vagy közvetlenül mellettünk – köreinket érintendő – olyan emberek élnek, akik társadalmi berendezkedésük miatt számkivetettek. Mit több: rendezetlen a berendezkedésük. Viszont biztos, hogy lehetőség rejlik bennük, és vágy az emberhez méltó élethez. Csíkszereda most esélyt kapott, és feladatot, hogy méltón kezelje ezt a nehéz sorsú társadalmi csoportot. Ami plusz: magyar tudatú cigányokról van szó, akik évszázadok óta velünk élnek. Úgy ahogy. Feltételezem, hogy ez egy olyan pillanat, amely utat mutat az igazi felzárkóztatás felé. Nem egyszerű romakérdés.
A probléma rossz kezelése régi görcsökből fakad. Szőnyeg alá söprés. Struccmódszer. Elodázás. Olyan maradványa egy korábbi állapotunknak, mint a gyergyóremetei zászlóbevonási kényszer, amikor mi is rájövünk, mint többséget játszó kisebbség a székely színpadon, hogy baj van. Köpecen. Remetén. De Szárhegyen, Kőrispatakon és szerte a három megyében. Akárcsak Somlyón. Van bőven dolog, mellé kell állni. Megfogni. És tenni is. Szóval a nép olyan hozzáállása kell. Akkor a minisztereknek is könnyebb. És nekik – a többségnek – is jobb úgy. Még akkor is, ha ők nem hiszik el.

Hirdetés