„Ki tudja, merre?...”

Hányszor kezdtük így a székely himnuszt, amikor sírtunk-vigadtunk? Megszámlálhatatlanul sok volt az ilyen alkalom. És még lesz. Amíg vagyunk… Nem túl szép. A dallama sem nagy eresztés. A régi Máriás-ének sokkal költőibb, kiműveltebb, látszik rajta a tudás, átjön a nép szellemének a lenyomata, mély hittel, reménységgel, szelídséggel érintenek meg a metaforái. És a remény békéje, a hazatérés öröme hatja át. Olyan imádság, amely bármely itt élő számára értelmezhető, felekezettől, nemzetiségtől függetlenül. Lehetne. Akár. 
Ez az aktuális, közszájon forgó székely himnusz, a Mihalik–Csanády-féle azonban inkább a miénk, ebbe kell most kapaszkodnunk. Álom, légvár, de hit. És nagy-nagy ragaszkodás. 
Milyen érdekes, hogy magyarokul, székelyekül mindig az égieket szólítjuk meg, fenti Atyánkat, Édesanyánkat, s mintha hiányozna ezekből a nemzeti imákból az indulat. Nem ébresztjük háborúra feleinket, nem fenünk szablyákat, nem csattogtatunk zárdugattyút, nem harcba, nem valakire vagy valamire gyűjtjük és készítjük a virtuális meg a rendes maszlaggal, adrenalinbombákkal az összesereglő népet. Ha van győzelem és túlélés, akkor azt oda, oda messze, fel, a Csillagösvényre álmodjuk. Mintha az az ország nem lenne ebből a világból való. Pedig az. Az lehetne. Azzá kellene válnia az idő és a tér belátható távlatain innen. A mi és a belőlünk származók véges órái örök folyamában.
Most, amikor visszalépünk a negyvennapos böjtből, amikor a karantén pusztáiból ismét a magunk világa felé fordulnánk, látjuk, hogy kétfajta járvány grasszált tájainkon. A koronás – talán – még nem futotta ki teljesen a maga útját, nem taposott végleg a földbe, hogy aztán valakik, kevesek felegyenesedjenek, miként a füvek és virágok szoktak a lánctalpak elhaladta nyomán. Lesz itt még csendes dübörgése a kórnak. De nem lesz végzetes. Olyannyira nem. A másik métely, ha még csúnyább szóval illetjük, az nem volt egyéb, mint a legsilányabb átverés, politikai marketing, amely mindennél szennyesebb és pusztítóbb. Sérülések nélkül nehéz megúsznunk, mert olyan, akár a kiárusítási akció, amely dömperszerű dopping, konzumidiótává zülleszti az alattvalókat egyénként és masszaként egyaránt. Egyszer használatos és eldobandó bóvliként kerültünk a polcra… Vesznek, s hánynak el, mint a Prahova-völgyében és a Kénosi-kanyarban szokták a PET-palackot. Azt sem tudjuk, hogy melyik levegő-kvótát szívjuk, s ha belélegezzük, ha újra és újra engedjük hörgőinkig áramlani – hiszen a maszk kötelez –, vajon megfulladunk-e?!… És a kihagyott lélegzet is maga a halál, mert a székely nem fakír…
Visszalépni. Visszaállni. Kipróbálni ismét a felhagyott barázdát. Még akkor is, ha az öröknek látott nagypéntekben nincsen igazán véges kínszenvedés, sem húsvét, de pünkösd sincs, és árnyékvilágunkban semmiféle mennynek kapuja nem dereng fel belátható korlátok gátján belül. Ami van: csak az az osztályrész.
Van két panaszunk a centrumban. Szépen letettük. Bár egyik még további cifrázásra szorul, hiszen csak félszájú benne a panasz. Úgy vagyunk itt, hogy nem szégyenteljes foltként, hanem lyukként tátongunk Európa lelki batyuján. Nem vagyunk igazán szimpatikusak kifelé sem, mint ahogyan a gyarmat helytartósága sem kedvel. Mind kérhet, parancsolhat a konzul, hogy köpjünk a folyóba. Még csak azért sem! Aztán mind mondhatja fennen, hogy tartsunk örömünnepet a száműzetés évszázas fordulóján. Minek? Mi nem űzettünk ki a Paradicsomból, nem volt az ebrúd, nem lehetett, és most sem helycserés a támadás. A Paradicsom magunk vagyunk. Azzá váltan maradunk. Mint lehangolt lanttal, némán helyben álló welszi bárdok a hargitás Golgotán.
Nagy a mi keresztünk. De méltó. Úgy kell emlékeznünk ebben a pillanatban, hogy lássák. Méltó legyen, fekete legyen. Sötétedjék az árnyék-ünnep. Hogy méltóképpen emlékezzünk majd vissza régi önmagunkra száz év múltán az unokák által.
Európa ma éli a maga Trianonját. Csak épp nem tud róla… Figyelmeztetés. Ráébresztés. A sötét jövő képének visszavetítése lenne a dolgunk. „Ez a mi munkánk; és nem is kevés!”

Simó Márton