Kampányzáró

Remélem, túl vagyunk rajta, lejárt, lecsengett, vége van. Mármint a kampánynak. Bizakodom, hogy normális emberi számítás szerint belátható időn belül Romániá­ban semmilyen újabb politikai téttel bíró választást nem akarnak tartani. Legalábbis nem olyat, amihez a népet – az urnához járulás és az elvárt „jó” döntés érdekében – újra tömegesen győzködni, bolondítani, szédíteni kellene. Mostanában, vagyis az eltelt szűk két esztendő leforgása alatt választottunk már államfőt, EP-képviselőket, polgármestereket, tanácsosokat és tanácselnököket, a tegnapi választások nyomán pedig immár új törvényhozókat is. Utóbbiak pedig majd – a parlamenti többség dönt, de inkább egyedül Johannis alapon – szépen kikeverik, kotyvasztják az új összetételű kormányt is. De ehhez mi, egyszerű, halandó választópolgárok már nem kellünk. Hogyis van a mórral? A mór megtette, a mór mehet. Vagy mór helyett inkább a pór. Mármint a nép. Vagyis mi. És ha ránk most pár évig nem lesz szüksége a politikumnak, remélem, pár évig a kampányolással is békünket hagynak. Bízom abban, hogy belátják, nincs értelme tovább folytatniuk. De még értelem nélkül se. Legalább úgy, ahogy az utóbbi hetek, hónapok alatt tették, biztosan nem. Mert akkor kő köven nem marad. Ugyanis az a vehemens korteskedés, amibe a parlamenti pártok, ellenzékiek és kormánypártiak az idén magukat és egymást hajszolták – jobb kifejezést nem tudok –, bolondok házává változtatta ezt az országot. Nem is kellett volna ehhez a koronavírus, erős a gyanúm, ment volna ez járvány nélkül is. A kampányolás hevében őrültebbnél őrültebb törvényekhez adták nevüket és voksukat a honatyák, a tejjel-mézzel folyó Kánaán hirtelen beköszöntét pedig a kormány pártján állók sem merték teljesen tagadni. Hogy is merték, és miért is akarták volna, hisz Romániában az elmúlt harminc év alatt komoly hagyománya alakult ki annak, hogy választások idejére az állami költségvetést miként kell a Mikulás feneketlen, soha ki nem ürülő zsákjának tekinteni. Mímelte az osztogatást mindenki, akkor is, ha nem volt miből. Az ellenzék – varázscsapásra – 40 százalékos nyugdíjemelést és gyermekpénzduplázást húzott elő a zsákból, míg a kormányoldaliak 80 milliárd eurós fejlesztési terveket regéltek, de azért beérték félkész autópálya-szakaszok siettetett avatásával is. Az a sok ígéret pedig, ami a hamarosan ránk szakadó jólétet vizionálja, még a kedves, jó öreg télapó zsákjába sem fér bele, nemhogy az állam többéves költségvetésébe.
Remélem, túl vagyunk rajta, lejárt, lecsengett, vége van. Mármint a kampánynak. Mától tehát – ha akarnak és ha tudnak – igazat is mondhatnak a politikusok. Bátran, hisz lejártak a választások, nincs már tétje, értelme az ámításnak, hazudozásnak. Őszintén megvallhatják mennyi az annyi, és hogy a Kánaán kicsikét odébb van. Jöhetnek majd a beismerések, magyarázkodások, szabadkozások, a valósághoz óvatosan közelítő helyzetelemzések. Az államfői, kormányfői öszödi beszédek. És következményként a kifizetetlen számlák a kedvezményezettnek. Azoknak, akiknek az ígérgetések szóltak. Vagyis nekünk, a pórnak.

Hirdetés