Kamera indul?

Maradunk online. Most már biztos, hogy idén már nem nyitnak ki a napközik és iskolák, legjobb esetben az új esztendő hozhatja el a jelenléti oktatást. Így döntött a hét elején az Országos Vészhelyzeti Bizottság. Országos szinten épp egy hónapja zajlik a távoktatás, de vannak települések – például Székelyudvarhely –, ahol a járványhelyzet miatt már jóval azelőtt felcserélték a valós osztálytermeket virtuálisra. Szerencsére már nincs sok a téli szünidőig, de mivel az első félév vége is közeleg (január 29.), esedékes a hiányzások összesítése, a jegyek beírása a naplóba. És itt jön képbe a kamera.
Gyermekjogvédők, diákszervezetek hangsúlyozzák, hogy törvénytelen hiányzással vagy rossz osztályzattal fenyegetni azokat, akik nem indítják el a kamerát online órán, megfordítva, semmiféle rendelet nem írja elő, hogy a jelenlét csak a webkamera bekapcsolásával bizonyítható.
Persze, nagyon frusztráló a pedagógusnak, ha az „arctalan” képernyőnek beszél, csak hangos felelet, beadandó dolgozat alapján osztályoz. Önmagában az online oktatás még a leglelkesebb tanárok irányításában is jóval személytelenebb annál, mint amikor szemtől szemben, egymás kisugárzását, illatát, fáradtságát, igyekezetét, jó vagy rossz kedvét érzékelve zajlik az interakció gyerekek és tanáruk között, hiszen mindig ott van közöttük a távolság és a képernyő. Ha pedig ezen a monitoron csak apró négyzetek jelennek meg, miközben a pedagógus kézzel-lábbal igyekszik életet lehelni az órába, mit mondjak, nem éppen egy diadalmenet.
De vajon miért nem akarnak kamerát kapcsolni egyes diákok? Mert még pizsamában vannak, enni szeretnének óra közben, csetelnek a barátaikkal, játszanak, zenét hallgatnak, de van annyi jóérzés bennük, hogy mindezt nem kívánják látványossá tenni? Komolyra fordítva a szót, le kell szögeznünk: ahhoz, hogy ne is legyen kérdés, hogy arccal, hanggal, mindenki saját magát adja az online oktatásban (is), megtartó, bizalmi légkör szükséges!
A gyermeknek joga van a magánélethez (akárcsak a felnőttnek, és igen, tudom, hogy vannak pedagógusok is, akik inkább egy osztályteremből, és nem a saját lakásukból végzik virtuális munkájukat), az intimitáshoz, azaz saját megjelenése, arca, lakása, háta mögött elsétálók képének védelméhez. A kamera ebbe az intimitásba, abba a térbe világít be, mutat belőle egy szeletet, amit jó esetben csak a nagyon közelieknek mutatunk meg. Erős szorongáshoz, testi tünetek megjelenéséhez is vezethet sokaknál, ha ezen belső köreik „kipakolására” kötelezik, mert nem, ez nem olyan, mint az osztálytermi helyzet. Ha valami nem jól működik az adott közösségben, akkor lesznek, akik még kiszolgáltatottabbá válnak, ha nevetni lehet a szobájuk képén, a hátuk mögötti poszteren, a háttérben ugató kutyán vagy rohangáló kistestvéren. A helyzet jóval nehezebben tartható kézben, a szorongóbb egyén joggal érezheti úgy, hogy képtelen kontrollálni, amit magáról megmutat. Fogalma sincs, hogy például az osztálytársain kívül még ki nézi a háttérből, ahogy arról sem, hogy éppen ki készít képernyőfelvételt egy adott pillanatról (persze ez elméletben tilos, de ki tudja, mi történik a gyakorlatban). Éppen a felsoroltak miatt nem szabad, és jogszerűen nem is lehet kényszeríteni a gyerekeket, hogy képet is mutassanak magukról óra közben.
Nem ajánlott tehát elbagatellizálni a helyzetet, és a pedagógusok részéről most (is) nagyfokú empátiára van szükség, na meg arra, hogy próbálják érezni, megérteni a gyerekek szükségleteit. Mert majdnem biztos, hogy nem ellenük irányul az „arctalanság”, hanem a gyermek saját maga védelmében marad a homályban.
Szeretnék hinni abban, hogy az eltelt pár hét alatt ez a kamerás ügy már nem is okoz akkora gondot. Biztos vagyok benne, hogy sok virtuális osztályteremben sikerült komfortos, biztonságos légkört kialakítani, ahol jól érzi magát tanár, diák egyaránt. Mert talán ez a legfontosabb: ugyanis a tanulás kognitív szinten csak homokba rajzolt minta, tartóssá az érzelmi jólét, a biztonság, a valós és erős kapcsolatok teszik.

Hirdetés