Igen akkor is, ha kimondhatatlan

Különleges találkozás. Amikor a szavak önmagukban nem segítenek

„Ha Isten is úgy akarja, holnap jövök önhöz. Olyan egyszerűnek tűnt ez a találkozás, amikor először egyeztettük, de most, hogy közeledünk hozzá, egyre több kérdés merül fel bennem. Elmondom őszintén: az foglalkoztat, hogy sosem beszélgettem olyan emberrel, aki nem tud beszélni. 

Tartok attól, nehogy olyan megnyilvánulásaim legyenek, amelyek sértőek. Azért akartam ezt leírni, hogy kérjem meg: ha úgy érzi, valamivel bántom, írja azt tapasztalatlanságom számlájára, és ha véletlenül olyat kérdezek, hogy csukjam-e be az ajtót, vagy hagyjam nyitva, kacagjon ki nyugodtan.”
„Nagyon örvendek, hogy találkozhatunk. Kérem, ne aggódjon semmi miatt. Megértem, ha kérdések merülnek fel önben a korlátaim miatt, de én már bizalmat szavaztam önnek, és ez pozitív érték mindkettőnknek. Tudást, fejlődést a földi életünk során nagyrészt a tapasztalatokból szerzünk. Nyílt vagyok, nem hiszem, hogy olyant kérdezne, amire nem válaszolnék. Nagyon lassú az életritmusom, kérem, legyen türelmes, várja ki a kérdésére valamilyen formában a válaszomat, mert az lehet intés is. Azért elmondok néhány dolgot, ami zavaró lehet önnek a találkozáskor. Az érzelmeimet, mint az öröm és a bánat, sírással fejezem ki, olykor elég ormótlanul. Ez a betegségem tünete, sajnos nem tudom kontrollálni. Ilyenkor nem szabad vigasztalni, mert a vigasztalás fokozza a sírást. De önfeledten nevetni is tudok.”
Egy levélváltás mindössze, amely mögött mély tapasztalás, sok gyarapodás és szakmai életem eddigi legnagyobb kihívása áll: beszélgetés egy beszélni nem tudó emberrel. 

Tamás bácsi
A Gyulafehérvári Caritasnál a közeli irodák dolgozói gyakran járnak össze, itt megmaradt a régi szokás, a szomszédolás, és az egyezség is szent: amit bent a lelkünkre kötnek, az nem mehet ki az ajtón. Van aztán olyan is, amikor egy élménnyel jön be valamelyik munkatárs, akkorával, amit egyedül nem bírna hazavinni. Egyik kolléganőm rendszeresen érkezett be azzal a tekintettel, amely a hálával, örömmel és a hihetetlen látásával is összefüggésbe hozható. Ilyenkor a „Hol jártál?” kérdésére mindig ugyanaz volt a válasz: „Tamás bácsinál”. Pár alkalom után, amikor belépett, csak rápillantottunk, s máris kérdeztük: „Ismét Tamás bácsi?” Valami csodalény lehet ez az ember, ha így tud lelkesíteni, s főként, hogy a kolléga szerint, bár ő jár trénerként mozgásfejlesztésre Tamás bácsihoz, mégis ő tanul az együttlétekből. Tamás bácsit nem lehet szaván fogni.
Egyszer az élmény mellett kollégám hozott egy írást is, Tamás bácsi összefoglalóját betegségéről, ápolásáról, világnézetéről: „Másfél év alatt veszítettem el a beszédkészségemet, és három év alatt 35 kg-ot fogytam” – olvasható a kór rövid leírásában. Olyan ritka ez a betegség, hogy az orvostudománynak nem éri meg áldozni a kutatására, így, aki megbetegszik, azzal közlik, hogy leépülése visszafordíthatatlan, és megsaccolják azt is, mikorra várható a vég. Ilyen biztató kilátások az emberek többségét megnövelt iramban kergetnék a halálba, lennének olyanok is, akik ágynak esve várnák a végzetet, és talán volnának a Tamás bácsik… ha fogalmazhatok többes számban, akik megkérdőjelezik a tudományt – főleg ha már évekkel ezelőtt meg kellett volna halniuk a papírforma szerint –, és keresik mindenben az élet derűsebb oldalát. Nem beszélnek, de ez nem jelent hallgatást, a mobiltelefonba beírt sms-ek, a számítógépes e-mailek mondják ki helyettük a szavakat. 
Kíváncsi lettem, levelezni kezdtünk. Én is megkaptam az összefoglalót, majd ahány kérdést feltettem, annyira érkezett válasz. Nagy türelemmel, hosszan leírva, mindre felelve. És amint olvastam sorait, úgy rajzoltam ki egy férfi képe mását, egy felnőtt, tárgyilagos emberét, egy ezermesterét, egy apáét, egy bölcs barátét, egy szabad szellemét, egy látóét, aki azt is tudja, mi van túl a hallhatón, a láthatón, a kimondhatón.

Ahol az orvostudománynak vége
„Csomafalván 1951. május 9-én születtem. Feleségül vettem az alfalvi születésű Erzsébetet 1970-ben. Két csodálatos fiúgyerek boldog szülei és hat unoka boldog nagyszülei vagyunk” – jött a válasz az első kérdésre, melyben Tamás bácsi leírja, Alfaluban érettségizett, utána asztalosként szerzett szakképesítést, majd elvégezte a kétéves mesterit is. Azzá vált, amiről gyerekkorában, bátyja munkáját csodálva, álmodott. Gyergyószentmiklóson a bútorgyárnál lett munkavezető, majd a magánosítás után vállalkozásoknál osztotta tudását, vezetői tapasztalatát, és fejlesztette tovább a munkát megkönnyítő újításait. Negyven év munka után, 2011-ben, amikor betöltötte a 60 évet, szív- és érrendszeri betegség miatt nyugdíjazták. Addig nem hajlott az orvosok szavára, pedig lett volna bőven oka visszavonulni. Volt gerincműtétje kétszer is, amikor lábszárcsontjából kivett darabbal rögzítették a helyükről kimozdult csigolyákat. Aztán combjában történt főütőér-záródás, amikor saját vénájából cserélték ki az eldugult eret, de ez csak az első volt a beavatkozások sorában, amelyek egyetlen sikert hoztak: nem került sor végtagamputálásra. A szívelégtelenség volt a következő diagnózis, szívbillentyűcserét viszont nem végezhettek az új, nyolc éve felismert betegség miatt.
„A végső diagnózist – neuro­motor, azaz ALS-betegség – Vásárhelyen Szatmári Szabolcs tanár úr állapította meg. Ő mondta utána, hogy sajnos ezzel itt az orvostudománynak vége, nincs állapotmegőrző gyógyszer rá (nagyon ritka betegség, százezerből öt, ez nem üzlet a kutatóknak, sem a gyógyszergyártóknak), de maradjak aktív, találjak elfoglaltságot magamnak. Kezdetben egy, később két mankóval jártam, másfél év után csak rolátorral (kerekes járássegítővel) tudtam közlekedni. A betegségem kezdetétől egy évre rá bevonták a jogosítványom. Ezt a veszteséget (minden veszteség gyász is) kellett feldolgozzam, és elfogadjam a betegségem.”
Ekkor már Hevederben éltek, a szentmiklósi tömbházlakásból kertes házba költöztek, szerencsére, hiszen szükség lett a mozgástérre. „Tudatosan készültem az állapotromlásra, a mának éltem, nem rágódtam az ismeretlen jövőmön. Nem vádoltam, nem szidtam senkit a sorsom miatt, Istent sem. A kis műhelyemben napi két-három óra elfoglaltságot találtam, a »szabad« időmben sudokut fejtettem. Megterveztem és kialakítottam minden mozgásteret és életteret. Korlátot, fogantyúkat szereltem fel a kritikus helyekre, hogy biztonságban tudjak mozogni. A talicskát háromkerekűre alakítottam át, azzal hordtam a tüzelőt elő három téli szezonban. Mivel a rolátorral csak a műhelyig tudtam járni, csináltam két kerékpárból egy »kabriót«, 80 cm széleset, középre ülést tettem, pihenésre, és hátulról tolva, szép időben mindennap eléjártam a kapuig, ami 140 m.”

Sorban halnak el az idegek
Rosszabbra váltott az állapot, felesége sem tudta elfogadni betegségét, demenssé vált, így mindketten a Szent Erzsébet Idősek Otthonába kerültek. „Ösztönből már szinte semmit nem tudok csinálni, a legapróbb mozdulatokat is meg kell tervezzem. Nagyon kell koncentráljak minden mozgásra, nem igazán tudok két dologra figyelni. Egy kis figyelmetlenség, máris elestem” – jellemzi Tamás bácsi az állapotát. 
Az idősek otthonában a közös tornaórákon igyekezett részt venni, az egyéni mozgásfejlesztési lehetőségeket kihasználni, és tornászni egyedül is, megtenni mindent, amit a hozzáértő javasolt neki. Egészségesnek felmérhetetlen az az erő és kitartás, ami Tamás bácsinál volt tapasztalható: „Egy alkalommal a tréner levitt a földre, bevallom, nem tudtam, hogy ilyen is létezik a mozgássérült betegekkel. Nagyon féltem, görcsöltem, nagyon merev voltam, nagyon nehezen ment minden, nagyon fájtak a leszálláskor a nagy lábujjaim (most már tudom az okát: nem tudtam ellazulni, a görcs miatt teljes erővel nyomtam a földhöz a lábfejemet). Meglepődtem, hogy nagyon beszűkültek a végtagok mozgásai. Hamar rájöttem, nagyon fontos, hogy rendszeresen foglalkozzon velem egy tréner. Elmondhatom, hogy azóta nagyon sokat fejlődtem, ami biztonságot, önbizalmat ad, már nem esek annyit például.”
Azt mondja, tapasztalatból tudja, nincs mögötte tudomány: „Mivel nem tudok beszélni, nagyon fontos a kommunikáció kialakítása, a jelek megértése, mert nagyon könnyen összezavarodok, pánikolok, ha nem működik a kommunikáció. A gyakorlatokat is meg kell tervezzem, meg kell találjam azt az ideget, ami az óhajtott mozgást előidézi, de nem mindig sikerül, ezért szükséges gyakorolni, hogy maradjon életben minél több idegpálya, mert a finom mozgatóidegek már elhaltak. Nagyon rég elhaltak az egyenesen álló egyensúlyt tartó finom idegek, ezért dőlök elé, így tudom aktiválni az idegeket.”
A tréner mellett fontos volt Tamás bácsi számára az is, hogy az ápolókkal szót értsen. Leírta az igényeit, eleinte letörölhető táblára, papírra, aztán telefonba pötyögte be vagy számítógépbe írta. Aki megszívlelte, annak könnyebb volt a napi együttműködés a mozgáskorlátozott lakóval, aki nem, arról Tamás bácsi csak annyit jegyez meg, hogy sikertelenségei miatt kekecnek tarthatta őt. Aztán mindenki, kivétel nélkül elfogadta őt, ma már csak példaként hozza fel a múltból, hogy volt, amikor azt kérdezték tőle: becsukjam az ablakot, vagy hagyjam nyitva? „Erre nem tudok válaszolni azzal, amire képes vagyok, se intéssel, se igennel vagy nemmel, mert ha igent mondanék például, akkor újra kérdeznék, mi igen, nem értenék, mit kell csináljanak.”

Az igenek órája
„Én a megoldások emberének tartom magam, nagyon hálás vagyok mindenért, amit önállóan vagy kis segítséggel meg tudok csinálni” – írta egyik levelében, és érett, éregetett a személyes találkozás ideje. Megszeppentem, megnyugtatott, hát csatlakoztam tréneréhez, és végül félelemtől félszegen megérkeztem a mozgásában korlátozotthoz.
Ott volt egy idősödő férfi, aki testét a legjobban karbantartja, friss izmokkal, pocakmentesen, készségesen várva, hogy mozgástere táguljon akár egy millimétert is. Fogadott csillogó szemekkel, kézszorítással, majd munkához látott trénerével. A székről lekerült négykézlábra, a földre, hasáról a hátára, a kezekkel, lábakkal végeztek pár gyakorlatot, aztán talpra állt, innen pedig a kezdeti, ülő helyzetbe került vissza. Ennyi fért egy órába, és azt kívánom, sose tudjam meg, hogy mekkora erőfeszítésbe került. Közben folyamatos volt trénerével a kommunikáció, mely lehetett a telefonba beírt válasz, a hüvelykujj felemelése, de akár egy pillantás, egy hosszan, alaposan megformált, rekedtes igen, vagy éppen sírás annak örömére, hogy jól sikerült egy mozdulat. Tréner és kliens együtt ünnepelt akkora örömmel, mint mi, amikor megjártuk Szent Jakab útjának több száz kilométerét.
Szépen született meg Tamás bácsi minden igenje. Egyszer a tréner szavára bólintva, hogy hallja, aztán arra, hogy érti is, majd hogy tudja rá a választ, aztán pedig hogy igen, meg tudja formálni és képes kimondani azt az egyetlen szót. Akiről az orvosok rég lemondtak, ma is, szavak nélkül, de minden mozdulattal igent mond az életre.
Ennek döbbenetével búcsúztam tőle, és érleltem magamban a találkozásunkat, hogy egyszer beszélni tudjak róla. Csak üzentem neki, hogyha hasznára lenne, küldenék egy hangrögzítőt, hogy gyakorolhasson, üzentem, hogy részvétem, amikor meghalt a felesége, és együttérzéssel gondoltam rá, amikor jött a hír, hogy testvérét is elkísérte utolsó útjára. Akárhányszor gondoltam rá, megjelent előttem hitéről tett vallomása, és talán most, hónapokkal a találkozás után ez segít elmesélni történetét, érzékeltetni a kimondhatatlant: „Hiszek az Istenben, a Jézus Krisztusban és a hatalmukban, azaz a szeretet hatalmában. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Hiszem, hogy a földre jövetelünk előtt vállaltuk a földi sorsunkat. Azért vagyunk a földön, hogy fejlődjünk, tanuljunk, hogy beteljesítsük a küldetésünket. A küldetésünk részei a betegségek is. Ezeknek a tudatában béke, nyugalom van a lelkemben.”
 

Balázs Katalin
 

Kapcsolódó cikkek