Hirdetés


Gyógyulás

Szemébe nevetek náthának, rajtam nem fog ki – gondoltam hosszú évekig magabiztosan, hiszen semmi okom nem volt arra, hogy ne bízzak szervezetem erejében. Minden évben szinte menetrend szerint elkaptam valami náthát vagy influenzát, de többnyire lábon hordtam ki a betegséget.
Most se gondoltam másként. Bosszankodtam egy sort ugyan, amikor észrevettem, hogy kissé megfáztam, de nem törődtem vele. Ám ezúttal az immunrendszerem valamiért nem volt hajlandó együttműködni velem. Az lett a vége, hogy tüdőgyulladás miatt egy hétig voltam a csíkszeredai megyei kórház vendége. Mit mondjak: ennél szórakoztatóbb üdülést is el tudtam volna képzelni.
Egy kicsit olyan volt, mintha kiszakadtam volna a valóságból. A tüdőgyulladástól ugyanis nemcsak legyengül az ember szervezete, de a valóság érzékelése is megváltozik. Mintha minden, ami történik, szürreális lenne. A kórház kapujánál a nevem hallatán a kórház szolgálatos munkatársa megjegyezte, hogy szereti olvasni a cikkeimet. Annyira rosszul voltam, hogy nem tudtam kellő értékén kezelni a bókot.
Anélkül, hogy észrevettem volna, beléptem a hazai egészségügyi rendszerbe. Abba az egészségügyi rendszerbe, amely túlterhelt. Különösen a sürgősségi ellátás. A röntgenfelvételt készítő orvos is meglehetősen feszült volt. „Eddig is haltak meg tüdőgyulladásban emberek, de nem csináltak belőle ekkora cirkuszt” – jegyezte meg egyik kollégájának. A vizsgálat ugyanakkor gyors volt és szakszerű. Lázam is volt, így nem teketóriáztak sokat, átszállítottak Csíksomlyóra, a tüdőosztályra. A doki, aki kezelésbe vett, laza volt és tárgyilagos. Elmondta: nyolcnapos kezelés vár rám. Közben két koronavírustesztet is elvégeztek. Mindkettő eredménye negatív lett. Így aztán visszaszállítottak a megyei kórházba, a belgyógyászatra. Az orvosnő, aki átvett sallangmentesen, diszkréten és professzionálisan végezte munkáját. Kalapot le! Amíg Somlyón egyedül voltam a kórteremben, addig a belgyógyászaton már többedmagammal lehettem. És ekkor érkeztem meg a hazai egészségügy valóságába.
Nem kellett sasszeműnek lenni ahhoz, hogy az ember lássa: az egészségügyi személyzet szakszerűen végzi a munkáját. Nővérek, asszisztensek, ápolók mind tudták a dolgukat. Ezzel együtt több évtized után kórházba kerülni sokkoló élmény. 
Azért sokkoló, mert az ember, ha akarja, ha nem, szembesül a többi beteg sorsával, egyéni történetével és látja maga körül a nyomort. Az egyik idős beteget naponta pelenkázták az ápolók, mert képtelen volt elhagyni az ágyát. Látni is rossz volt. De mindenkinek megvolt a maga egyéni története. Kevés volt köztük a szívderítő. Miután néhány nap antibiotikumos kezelés után már egészen jól éreztem magam, szégyellni kezdtem, hogy holmi bagatell tüdőgyulladás miatt foglalok egy kórházi ágyat.
A kórházban egészen másként telik az idő. Csigalassúsággal múlnak a percek. Az ember minél jobban érzi magát, annál, inkább várja a „szabadulás” pillanatát. Ez számomra egy hétfői napon jött el. Aznap meleg volt és hétágra sütött a nap. Végigsétáltam a Petőfi utcán. Felkerestem a borbélyt, majd a kedvenc vendéglőm teraszán napimenüztem és még kedvencebb kávézómban kávéztam.
Ezek teljesen hétköznapi dolgok, de én nagyon tudtam nekik örülni. Hajlamosak vagyunk természetesnek venni, hogy egészségesek vagyunk és letörni a hétköznapok egyhangúsága miatt. Pedig egészségünk nem magától értetődő. A kórházak világában a betegség a természetes állapot. A „szabadulás” napja épp ezért élményszerű volt. Abból a másik világból érkezve felhőtlenül tudtam örülni a napsütésnek és az életnek úgy egyáltalán. Hirtelen értéke lett a mindennapoknak. 
Néha olyan érzésem van, hogy a társadalmunk is beteg, ráadásul épp mostanában szabadult el nálunk is a világjárvány. Teljes joggal aggódunk, hiszen a napi hírek kellő mértékben aggasztók. Így vagy úgy, de a teljes társadalom megszenvedi. Ezzel együtt nem adhatjuk fel a reményt. Közösségünk képes meggyógyulni és felhőtlenül élvezni az élet apró örömeit. Meg kell tanulnunk örvendeni a napsütésnek is. Mert nem annyira magától értetődő, mint hinnénk. 

Hirdetés