Hirdetés


Girbegurba fecsegések 36.

Lapozgatós véletlen folytán olvastam el néhány napja Lev Tolsztoj Az oroszlán és az egér című rövid tanítómeséjét: „Aludt az oroszlán. Egy egér végigszaladt a testén. Felserkent és megragadta. Az egér kérlelni kezdte, hogy engedje el; így könyörgött neki: Ha te eleresztesz, jót cselekszem veled. Nagyot nevetett az oroszlán ezen az ígéreten; hogy mondhat olyant az egér, hogy jót cselekszik vele, s elengedte. Nemsokára vadászok fogták el az oroszlánt és fához kötözték. Az egér meghallotta az oroszlán ordítását, odafutott, elrágta a kötelet és így szólt: Emlékszel, nevettél, nem hitted, hogy jót is tudok cselekedni veled, de most már láthatod: tehet jót egy kisegér is.” Erről jutott eszembe, hogy az 1980-as évek végén egy baráti társaságban arról a kérdésről, na és persze a válaszokról vitatkoztunk, hogy ki mi lenne szívesebben: az egér farkánál oroszlán, vagy az oroszlán farkánál egér. A történelmi idő, a diktatúra, amelyben éltünk, különösen érdekessé tette akkor, hogy mit mondtunk és mennyit hallgattunk el abból, amit a kérdésről gondoltunk. Hiszen az oroszlánok a párthatalmat és annak kiszolgálóit (is) jelentették, az egerek a talpnyalókat, de azokat is, akik megbújnak a hatalom árnyékában. Valójában a beszélgetés az egyéni túlélésről szólt, csak éppen nem mondtuk ki ezt a szót. Még közmondások is elhangzottak, amolyan óvatos jelképes beszéddel, kettő az adott helyzetben kivételes jelentőséggel bírt: sok hangya az oroszlánt is megeszi és döglött oroszlánt a szamár is rugdossa. Történelmi skrupulusnak nevezik tudományosan, de köznapira fordítva végül is egyszerű körültekintő aggály volt a beszélgetés azutáni vezérfonala: ne szólj szám, nem fáj fejem, úgyis mindig a hatalmasoknak van igazuk, ezért jobb a győztesekhez tartozni, mint a vesztesekhez és hasonló aranyigazságok. Gondolom, minderre egy mai politikai vezérszónok rögtön azt mondaná, hogy annak az időnek már vége, mára kitörlődtek a kollektív emlékezetből az ilyen félelmek, nincs kishitűség, felesleges a szorongás, mert jó kezekben vagyunk, megnőtt az önbecsülés s a közösségi tenni akarás. Van benne igazság. Bárcsak ez lenne a teljes igazság! Mivel az ismert társadalmi magyarázatok sohasem véglegesek és nem is általánosíthatók, mindig marad valami tisztázni való kérdés. Jelen esetben az, hogy kik sorolják ezt a sok pozitívumot, ami utolért bennünket: az oroszlánok vagy az egerek, és ők elhiszik-e egymásról a félelem nélküli őszinteséget. Vajon az egérnek is éppen annyira könnyű önbecsülésben és szorongások nélkül élni, mint az oroszlánnak? A kisegér olyan, mint a kisember? Ezért lett annyi megszámlálhatatlan mese főhőse? Az ilyen meséket biztosan nem az „oroszlánok” írják. Modern idők hozadéka a kisember számára, hogy akár kéri, akár nem, a hatalmasok a nap minden órájában biztosítják arról, hogy élete és sorsa jó kezekben van, igaz, a jó kezek nemcsak cserélődnek, hanem sokszor ismeretlenek is, és sajnos gyakran ragadozó oroszlánmancsokat, tigriskörmöket álcáznak. Na és mi van akkor, ha az oroszlán nem más, mint egy oroszlánbőrbe bújt szamár? Miről ismerhető fel, mennyi hatalmi időnek kell eltelnie, hogy bizonyossá váljon a csalás és álruha és álorca és más ál-nokság?! Vajon az ilyen árnyékában érdemes-e kisegérként meghúzódni, és meddig lehet kifizetődő ez? A tanítómesékben természetesen az egér állandó jelzője és jellemzője a „bátor”, ehhez nem is kell magyarázat. Az ugyancsak gyermekeket élettapasztalattal tanító valóságosan igazi valóságban azonban az egér besurranó rágcsáló tolvaj: egérfogóba vagy macskaeledelnek való, és még a természetvédők szerint is például ártalmatlan elektromos riasztókkal, de mindenképpen távol kell tartani az éléskamráktól. Eszerint szinte elképzelhetetlen, hogy egy tősgyökeres falusi ember fia/lánya számára a bátor egér példakép legyen. Visszatérve arra a régmúlt beszélgetésre, végül is úgy végződött, hogy a házigazda gyertyafény mellett, nem romantikából, hanem mert éppen indult a mindennapi menetrendszerű áramszünet, hangosan felolvasta Kányádi Sándor Világlátott egérke című mesekönyvének (kisfiának hozta azon a nyáron Magyarországról) az első sorait. Most idemásolom, mert nem emlékszem szó szerint a szövegre. Pontosan emlékszem viszont arra, hogy a felolvasó mikor csukta be a könyvet: „Egy árva mezei egérke megunta a hosszú őszi esőket, s meg a koplalást. Gondolt egyet, bemerészkedett a faluba. Tudta az egértörténelmet. Hallotta az öregebbektől, hogy a házi egereknek, azoknak mindenük megvan. Pince, kamra, padlás tele minden jóval. Egyedül csak a macskától kell óvakodniok. Még örültek is a házi egerek, amikor a falu legszélső házának pincéjébe besurrant. De amikor kiderült, hogy nemcsak látogatóba jött, hanem a telet is ott szándékozik tölteni, akkor bizony már-már a rokonságot is kezdték kétségbe vonni. – Aki mezeinek született, maradjon mezei – mondta bajszát megpödörítve a főegér. – Magunk is szűkösen vagyunk. Meg aztán itt a macska.”

Hirdetés