Girbegurba fecsegések 20.

A szólatlan víz magyarázatát, illetve a magyar fürdőzés-fürdetés, valamint őseink fürdőmestereinek tudományát Kandra Kabos, tekintélyes forrásanyagra támaszkodva és hivatkozásait filológiai pontossággal megjelölve, Magyar mythologia (Eger, 1897) című könyvében így taglalja: „A fürdőzést mythologiai fontosságúvá teszi közönséges esetben is az elemek tisztelete, mennyivel inkább vallási gyakorlatnak fogtak pedig tartatni a gyógyító fürdők, melyeknek minden egyes esetben különös alkotórészeit és készítése módját tudták a táltosok és javasok. A népies betegfürösztési módokban az ősvallás hagyományai tartják fönn magukat; de leghitesebbeknek mégis azon fürdőkészítési módok tartandók, melyekre a különbféle boszorkányperekben akadunk rá... A gyógyító fürdésre a mutatkozó nyomok szerint még több szertartása volt az ó-vallásnak. A víznek »szólatlan víznek« kellett lenni sok esetben, vagyis vízvivés közben valakihez szólani tilalmas volt. A fürdőkészítés imádság közt történik, a fürdetés pedig ráolvasás, a kéznek a fejre való tevése, megkeresztezése, az egyes tagoknak megkenése, a betegség szellemét illető köpdözés [köpködés] közt hajtatik végre. Szóval a hagyományban erős nyoma van annak, hogy a gyógyító fürdés is a bűbájolás titkos tudományinak vala egyik fejezete, s a Kalevalában olvasható fürdő igék mutatják, hogy a fürdőzés imádságos vallásgyakorlatnak tekintetett. A kenés mint önálló gyógyító mód is előjő a gyakorlati népéletben, neveztetvén gyúrogatás-, vagy székelyesen dauzsolásnak is. Ezen ősi gyógyító mód tudvalevőleg a test izmainak, tagjainak kézzel való dömöckölésében, összevissza való nyomogatásában, marcingolásában áll, s használatos csömörben, rándulásokban, meredésekben, daganatokban, ficamokban, marjulásokban, vagy menyülésekben [kihalt szó, jelentése hasonló az előbbiekhez: ficam, rándulás]. Hogy a kenés a bűvös kézrátevésből nőtte ki magát s eredetében a bájolás egyik cselekedete volt, alig kell mondanom. Hathatós voltáért másszázs (massage) néven, mint száraz kenés, újabb időben jogosultságot kapott a szemüveges orvosi kartól is. Vajha még más egyebet is eltanulnának az orvosok ős isteneinktől!” Könyvében Kandra Kabos több híres gyógyfürdő mellett székelyföldieket is felsorol: „És e részben legyen megengedve, hogy Vlislocki Henrik tudós ethnographistánknak, a »fákra aggatott rongyok a magyar néphitben« írójának néhány idézetére hivatkozhassunk: Manapság, mondja ő, a torjai Büdöshöz zarándokoló beteg ember öntudatlanul is még mindig áldoz, midőn a közellevő fák valamelyikére ruhadarabot akaszt azon hitben, hogy ezzel megmenekszik betegségétől. Évekkel ezelőtt a Sepsi-Szent-György mellett fekvő Sugásfürdő közelében is lehetett számtalan ilyen rongydarabot látni. Varázshatalmat tulajdonít a néphit a Kadicsa vára közelében emelkedő Pothárd bércze nevű hegy egyik forrásának, melynek vize főfájást gyógyít. Az oda zarándokolók kalapot vagy sapkát akasztanak a fákra. Ikafalva közelében van egy Kardos-hegy nevű magaslat, melynek keleti oldalából a Gágókút nevű forrás buzog fel. Erről a forrásról azt állítja a székely nép, hogy a vitézek véréből fakadt, miért annak vizéből minden ott megforduló iszik, ingujjának egyik rongyát a közellevő fák valamelyikére aggatván. A Maros jobb partján emelkedő Istenszéke nevű hegy tetején a fenyvesek közt kristálytiszta forrás van, melynek vize állítólag gyógyerejű. Ki a vizet használja, ruhadarabot akaszt a fák egyikére. Tusnád mellett van egy kerekded hegy, melynek mocsaras talaját a nép most is Csukás-tónak nevezi. Ez a tó minden nagypéntek éjjelén kristálytiszta vízzel telik meg, melyben aztán számtalan koronás kígyó fürdik. Kinek bátorsága van olyankor e tóból vizet meríteni, az e vízzel minden követ arannyá változtathat át. De a vízmerítés után minden rajtalevő ruháját valamelyik fára kell aggatni és ott hagyni, mert ha nem, a koronás kígyók megölik. És ezen példákat, melyek az ős vallás szent helyeit vizek mellett utasít keresnünk, még folytathatnók.” Elképzelhető, hogy a szerző részéről igazi merészség volt a csukás-tói rege közlése, hiszen a korabeli olvasó számára a meztelenség nemcsak megbotránkoztató volt, hanem szörnyű büntetés is. A viselettörténetek mutatják, hogy az emberek a 19. században nem levetkeztek a vízbe merüléshez, hanem felöltöztek. A női fürdőruha például a bokában, esetleg vakmerően térdnél összehúzott vászonnadrágból, hosszú ujjú, nyakban magasan záródó blúzból állt, és ehhez teljesen hasonló kezeslábas volt a hálóruha is, azzal a különbséggel, hogy megfelelő helyen szép kerek lyukat hímeztek rá. Ez a „divatos öltözködés” nagyfokú távolodás volt attól az ősi, már elfeledett természetes meztelenségtől, aminek helyét akkorra a bűnös meztelenség fogalma vette át. Kedves Olvasóm! Századunkra a meztelenség bűnös voltában hinni maradiságnak, ostobaságnak számít – számítana, ha manapság nem szabályoznák rendeletek az arc és a kéz pőreségének eltakarását, amit védekezésnek nevezünk, de aki ezt elmulasztja, annak bűnös meztelensége miatt jog szerinti büntetés, társadalmi megvetés jár… A szerencsésebb öregeknek, betegeknek rokonok, önkéntes jótevők visznek „szólatlan vizet” a küszöbig. Vízvivés közben persze nem tilalmas szólni is a reménykedve várakozóhoz, de tulajdonképpen senki nem tudja, mit is mondhatna.

Kozma Mária