Fókuszban a lelkek „tatarozása”

Nyolc éve szolgál Ká­szon­új­fa­lu­ban Veress Sándor-Levente katolikus plébános. A sokak által csak Zomi atyaként ismert lelkész szívvel-lélekkel végzi papi teendőit nemcsak Kászonújfaluban, hanem a plébánia kászonjakabfalvi filiáján is. A plébánossal többek között arról beszélgettünk, a járvány hogyan változtatta meg a kászoni hitéletet.

– Zomi atya, milyen a hitélet a Kászonokban?

– Sokszor kérdezik tőlem, hogy ott a hegyek között, az eldugott részeken, hogy vagyok, milyen az élet. A kászoni létet nem úgy élem meg, mintha valahol a széleken élnék. Azt gondolom, hogy mindez attól függ, hogy én hogyan viszonyulok a valósághoz. Úgy érzem, hogy a Kászonok a világ közepe, ahol én próbálom megélni azt, ami ott jelen van. Amikor idekerültem, az első években azt fürkésztem, hogy a közösségnek mire van szüksége, mik az igények, és mi az, amire én tudok válaszolni, és hát ennek megfelelően cselekedni. Azt gondolom, hogy a kászoni vallásosság elsősorban hagyományos vallásosság, amelyben egy jó adag nyitottságot tapasztalok. Felekezetileg vegyes vidékről származom. Az elején egy picit féltem a hagyományos katolikus vidékektől, egyrészt azért is, mert attól tartottam, hogy nem lesz bennük elég nyitottság. Most azt látom, hogy egy bizonyos jó rétegre vagy közösségre jellemző egyfajta nyitottság, főleg akkor, ha odafigyelést, szeretetet tapasztal meg a közösség. Nyilvánvaló, hogy sokat kellett és kell dolgozni azért, hogy a közösség tudatosabb hitéletre törekedjen. Azt gondolom, ha az embert próbálom figyelni, megszólítani, és jelen lenni számára, akkor nincsen nehéz dolgom.       

– Hogyan változtatta meg a járvány az egyházközség hitéletét?

– Teljesen a feje tetejére állította a hitéletet, hiszen a hitélet az elsősorban közösségi élet. A szentségeknek a megélése, a kiszolgáltatása közösségi aktus, és hát ez eléggé visszaszorult. Mondogattuk, és a paptestvérek is arról beszéltek, hogy nehéz volt üres templomban misézni. Én igyekeztem megragadni a saját lehetőségeimet. Nyilván telefonon keresztül közvetítettük a szentmiséket. Amit még fontosnak tartottam ebben az időszakban, az főleg a betegekre, idősekre való odafigyelés volt. Az egyik legnagyobb élményem a velük való kapcsolattartás volt, és az, ahogyan ők megélték a járványt. Valahogy egy kicsit elevenebben tapasztalták meg a szentségeknek a vételét. Azt a hálát, meg örömet, amit velük kapcsolatosan tapasztaltam, elraktároztam magamnak. Nagyon hiányzott a közösség, borzalmas volt megélni egy-egy temetést. Legalább öt alkalom volt, amikor csak a közeli hozzátartozók lehettek ott a temetésen. Engem is elgondolkodtatott, hogy mit is jelent az emberi lét. Az, hogy egyedül születünk a világra és egyedül megyünk el, ez közhely, de ezúttal ezt még fokozottabban lehetett érezni. Ennél nagyobb öröm volt az, hogy visszakerülhettünk a templomba, ugyanis mi már, ha úgy nézzük, még hamarabb karanténba vonultunk. Javították a templomot, így a tavaly októbertől kénytelenek voltunk a kultúrotthonban ünnepelni a szentmiséket. Volt, aki könnyezett is, amikor több mint fél év után a még nem teljesen felújított templomban bemutattuk az első szentmisét. A járvány hozzájárult ahhoz is, hogy akár én magam is tudatosabban végezzem a szentmisét, örüljek minden egyes személynek, aki ott jelen van.

– A szentmisék megtartásával nem állt vissza a rend, hiszen nyaranta számos egyházi programot is szoktak szervezni.

– Minden évben egy kisebb pedagóguscsapattal, a Mag közösséggel, szoktunk tábort szervezni az egy–négy osztályosoknak. Az idén lett volna a nyolcadik tábor. Sajnos ez is elmarad. Terveink között van, hogy a nyár vége felé a plébánián foglalkozásokat szervezzünk, természetesen figyelembe véve a járványügyi előírásokat. Szintén a vírus miatt elmaradtak az ifjúsági misék is. Van egy kis zenészcsapatunk. A fiatalokkal havonta egyszer ifjúsági misét tartunk. Nekik külön programokat is szoktunk szervezni. Ezek elmaradása miatt is nagyobb volt a csend a plébánián. A tavaly ősszel volt egy palacsintaparti a fiatalok számára, most is tervezzük, hátha idén ősszel is megtarthatjuk.

– Hogyan újult meg a templom?


– Amint már említettem, a tavaly ősszel fogtunk neki a felújításnak. Azóta kicserélték a villanyvezetéket, aztán következett a falak tatarozása, víztelenítése. Ami kihívás volt, az a szükséges pénzforrások előteremtése. Sokat jelentett, hogy a megyei tanácsnál is nyitott ajtókra találtunk, de ezenkívül a Bethlen Gábor Alapnál is pályáztunk. Ami számomra élmény volt, az az, ahogyan a közösség hozzájárult a felújításhoz. A kiadások kb. öt százalékát tudta fedezni a közösség anyagi hozzájárulása, de a lelkesedés, az önzetlen adakozás megerősített engem. Bevallom őszintén, hogy nem szeretem ezt a fajta munkát. Én úgy gondolom, hogy elsősorban lelkipásztor kellene legyek, mint épületpásztor, de nyilván felelősséggel tartozom az egyház vagyonáért is. Az emberek hozzáállása adott erőt a kihívások alkalmával. Különben azt tapasztalom, hogy Kászonban a kaláka nem egy kihalt műfaj. A tavaly volt olyan, hogy hetvenen, nyolcvanan voltak közmunkán. Ha megfelelő időben és megfelelő módon tudja az ember megszólítani az embereket, akkor nyitottak, önzetlenek, szeretik az egyházat. Sokkal fontosabbnak tartom az épületek tatarozása mellett a lelkek tatarozását. Azt gondolom, hogy akkor éri meg nekem itt lenni a Kászonokban, ha legalább egy ember megtért, ha egy ember felfedezte, hogy van Isten, és az Istennel való kapcsolat az egy valóság. Számomra ez a legfontosabb, mert lehet feljavított épület, templom, de kérdés, hogy van-e benne valaki, és az a valaki, ha ott van, az hogyan van ott.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Hirdetés