Hirdetés


Csak pozitívan!

Ezt az írást egy magyarázattal kell kezdeni. Fenekestől felfordult világunkban semmi sem úgy van, ahogy volt ezelőtt. Ez a furcsán fájdalmas érzés benne van az Ördöngösfüzesen gyűjtött, de számos változatban másutt is élt, ám szerencsére igen sok konzervált változatban fennmaradt népdalban: „Nem úgy van most, mint volt régen, / Nem az a nap süt az égen. / Nem az a nap, nem az a hold, / Nem az a szeretőm, ki volt. / Aki volt már rég elhagyott, / Szebbre vágyott, de nem kapott…” Ha megérjük azt, hogy mulatva és közösen élvezhetjük az időnket, akkor ismét elővehetjük, s fúhatjuk, de úgy, akkora bánattal, vagy akár örömmel is, hogy „kétrét hajlik az egeken”… Hajoljon csak! Szóljon!
Nem úgy van. Hogy lenne úgy! Valamelyik nap találkoztam egy ismerősömmel a boltban. Mindketten maszkot viselve kotorásztunk a satnya importgyümölcsöt jó drágán kínáló ládákban, válogattuk volna a nem férgest, a sértetlent, ha lett volna. Szombat délutánra kifullad a logisztika, s úgy vannak véle az élelmes kereskedők, hogy csak később, hat óra után árazzák le, hadd vigye a popor, hogy aztán a látszólagos félárral húzzanak le rólunk még egy bőrt, s ők szabaduljanak… Nem vártuk meg az akciót, úgy voltunk a vásárlással, hogy szerettünk volna mind a ketten túllenni rajta. Banktisztviselőként dolgozik a hölgy. Néha előfordul, hogy ügyfélpultnál találkozunk, de utcán is, hiszen közel lakunk. Néha beszélgetünk pár percet erről-arról… Amikor kiléptünk az üzletből, és lehámoztuk magunkról a fél-álarcot, kérdem tőle, hogy mi a különbség a komoly bankrabló és a számlatulajdonos ügyfél között?... – Semmi! – vágja rá könnyedén, annak az embernek a határozottságával, aki már többször is foglalkozhatott a témával – Látszólag. Ezt már megbeszéltük a kollégákkal, és nagyokat derültünk azon is, hogy mi magunk ugyancsak elég elrettentőn, mit mondjak, borzasztóan nézünk ki az előírásos plexifal mögött, amely kötelező ugyan, de nem véd meg semmitől, mert nem golyó-, se nem vírusálló, csak egyfajta színházi kelléke ennek a fenekestől felfordult világnak…
Ha egy szupermarketben, bankfiókban vagy templomban is ennyire furcsán kell viselkednünk – mert ez az elvárás –, s egy olyan időben, amikor a pap elhagyja azt a felszólítást, hogy: „Köszöntsétek egymást a béke jelével!”, mi sem tudhatjuk, hogy tiszta szándékkal vagy aljas fertővel közeledünk egyik a máshoz. A kézfogással, mint a bizalom eszközével ma már nem üzenhetjük, hogy nincs semmilyen rossz szándék bennünk. Vagy pedig bátorság kell a szabályszegő és bizalmasan békebeli mozdulathoz. Holott ez emelt egykor a lelkes állatok sorába, s tett bizonyítható következményeivel hosszabb távon, úgy pár ezer évig a teremtés koronáivá… Közegészségügyileg és előírásosan az a helyes, hogy szép csendesen eloldalgunk egymás mellett, mint holmi idegen élettérbe áttévedt farkasok. Mintha én is, meg a másik is valami tilos világban kóvályogna. Inkább csendben elhúzunk egymás mellett, de ebből a semlegességből bármikor morgás lehet… Vagy mi? Kényszeredetten, vesszen minden alapon készen állunk arra, hogy bármikor belemarjunk a másikba.
Most, amikor a lent fent van, a kint bent, s amikor a jó nem ér semmit, mitől lenne pozitív az, ami valóban annak látszik?! Vajon, ha fekete krétával írunk egy kémény belső falára, egy kevesek által beszélt indiai tájszólásban, vagy holt dél-amerikai törzs tudományosan soha fel nem dolgozott nyelvén, esetleg „ókínaiul”, halandzsanyelven, tükörírással rójuk a sorokat, várhatjuk-e a szövegértő nagyközönséget? Létezik-e megfejtett üzenet, ami átadható? Mert mintha mégis lenne valami zönge, mert fura hangok csörömpölnek itt, s törnek meg a falakon és a kies bérceken… Mert képes arra egy ügyész, hogy kijelentse: a gyűlöletbeszéd nem az, aminek halljuk. A trágár és kirekesztő szó-köpet tulajdonképpen szívélyes invitálás a mioritikus hazába. Hogy zöld flegmával felszakadó ocsmány rigmusokat skandálnak a szolgálatos futball-huligánok? Nem! Tulajdonképpen zsoltárokat énekelnek és egy olyan boldog jövőt ígérnek, amilyennel az újkeresztények brosúrái kecsegtetnek az örök Hawaii mély és üde öbleibe, hol nem büdös cujkát, inkább nektárt hordoznak körbe a nemzetközi szűzek, és békésen dorombolnak az ölünkben a csíkos-sörényes nagymacskák. Nem az anyákba, s nem valami minimalista anyaországba kívánnak minket vissza. Nem. Csak szkizofrén helyzetünkben úgy halljuk. Mert betegek vagyunk és fóbiák uralnak.
Hogy az úgynevezett szász elnök is megint félrebeszél? Ki mondja? Mi. Mert úgynevezett székelyekként, az úgynevezett Székelyföldön autonómok vagyunk. Máris. Mert muszáj, ha élni akarunk. Egy kicsit másképp gondolkodunk. És valóban van hátsó szándékunk: tisztánlátással, hazugságmentesítéssel akarjuk megfertőzni a többséget:. Nem megjátszás kell a védekezéshez, hanem az élet fegyelmezettségének kötelezővé tétele lenne üdvös. A pandémia nem színház.
Én azt hiszem, hogy ezen a telepen, amely az ország, s ahol élünk, ma a pozitív a rossz. Mert benn a betegség ketrecében, a kór perspektívátlan bugyrában a víruspozitívság jele a bajnak… Mi alulírottak és úgynevezettek azonban pozitív előjellel kívánunk itt lenni az úgynevezett Székelyföldön. Ez nem kincstári, nem laboratóriumi pozitívum. Rendesen szeretnénk. Valóságosan. Mindenféle csűrcsavar és aljasan gyáva oda-vissza való mutogatás nélkül. Megnevezetten. Jól-nevezetten. És többlet-autonómiákkal, függetlenül attól a bajtól, amely országot-világot fertőzve bénít. Ha tudjuk, mit cselekszünk, lehet akkora az a fene-nagy bánat, hogy kétrét hajlik ott fenn a magasban, és egyszer belóg majd a képbe a pálmaágunk. Csak pozitívan. Valós és jelképes kézfogásokkal. Az igazság hitével, amely szép előjelével, fényesen ragyog bennünk, fölemel, kiemel a baj mocsarából, mint a hittel énekelt másik dal: „Én Istenem, hogy éljek meg, / Hogy a világ ne szóljon meg? / Aj Istenem, hogy éljek meg, / hogy a világ ne szóljon meg?”

Hirdetés