Bizalmatlanság

Vége van a kampánynak, lejártak a választások. A fél ország megkönnyebbülten sóhajtott fel. Végre! A fél országban természetesen nem vagyok biztos. Lehet, hogy csak negyed ország, de az is, hogy kétharmad. Kivételesen nem a szám a fontos. Nem kenyerem a szájbarágós magyarázás. Ráadásul a fenti számolgatós magyarázatra semmi szükség nem lenne egy egészséges társadalomban. Egy egészséges társadalomban ugyanis a közbeszéd és úgy általában a közélet nem túlfűtött, az egymással eszmét cserélő felek pedig alapértelmezetten bizalommal, de legalábbis türelmes higgadtsággal viseltetnek egymás iránt. Semmi újat nem mondok azzal, ha leírom: sajnos, a társadalom, amelyben élünk, pont nem ilyen. Ma már nemcsak a közéletünk túlfűtött, hanem a közbeszédünk is, olyannyira, hogy a különböző szekértáborok teljesen elbarikádozzák magukat, vagy sáncot ásnak, és onnan lőnek kontextuálisan egymásra.
Ezért van, hogy háromszor is érdemes meggondolni, hogy mit és hogyan mond az ember. Elvégre az össznépi kommunikációs csatatéren mindenki azt lesi, hogy hol talál fogást a másikon. Mindenki annyira elfoglalt az ellentábor pajzsán való rés keresésével, hogy fel sem tűnik senkinek, hogy a közös ügyek megvitatása nem csatatér. Nemcsak hogy nem tűnik fel ez szinte már senkinek, de úgy látszik, sokakat ez egyáltalán nem is zavar. Ezért valahányszor megszólal az ember fia – vagy történetesen lánya – a nyilvános térben, jobban teszi, ha odafigyel arra, hogy minél kisebb támadási felületet nyújtson.
Ez a baj ezzel az állandó ellenségeskedéssel. Nevezetesen, hogy gyanakvást szül: a másik biztosan valami rosszban sántikál, vagy valakinek a valakije. Nem szokás már elhinni senkinek, hogy ő az, akinek mondja magát, és nem tartozik senkihez, és tényleg azt mondja, amit gondol. Eljutottunk odáig, hogy már szinte nem is feltételezzük, hogy a mienktől eltérő nézeteket valló beszélgetőtársunknak lehetnek saját gondolatai, vagy meggyőződése őszinte. A gyanakvás ugyanis bizalmatlanságot szül. És ha körülnézünk magunk körül – nemcsak itt, a kies Székelyföldön vagy az országban, hanem bizony szerte Európában –, akkor azt látjuk, hogy meglehetősen bizalmatlan légkör nehezedett az öreg kontinensre, mint tél idején Csíkszeredára a köd.
Ez a kölcsönös bizalmatlanság köszönt vissza a frissen véget ért parlamenti választás alkalmával. A rekordot döntő alacsony részvételi arány ugyanis nem kizárólag a világjárványnak tudható be. Pedig milyen kényelmes magyarázat lenne. Elemzők, szociológusok mondták, írták több helyen, hogy a népesség egy része egész egyszerűen nem érzi úgy, hogy őt bárki is képviselné. Nem nekem kell hát feltalálnom a spanyolviaszt, ezt nálam okosabbak is látják. Ez a mi atomizálódott társadalmunk egyik kortünete: úgy érezzük, hogy senki nem törődik velünk, pedig mennyire hálásak tudnánk lenni akár egyetlen jó szóért. Egyrészt. Másrészt meg annyira gyanakvóak vagyunk, hogy képtelenek vagyunk lassan arra is, hogy mi magunk szóljunk egy jó szót bárki máshoz. Már az is nehezünkre esik, hogy egy veszekedés után annyit mondjunk a másik embernek, hogy: „ne haragudj, megbántam, amit mondtam, beszélgessünk”.
Ha úgy tetszik, a választáson a nép azt mondta vezetőinek: „úgyis csak a saját magatok pecsenyéjét sütögetitek, nem szavazunk rátok, ez a ti hibátok”. A vezetők meg – durván és szándékosan lesarkítva – azt üzenték, hogy „ha nem szavaztok ránk, akkor az ellenségre szavaztok, ha ők nyernek, az a ti hibátok”. Logikus és érthető valahol, nem? Minek a francnak felelősséget vállalni, ha úgyis a másik a hibás? Világos, mint a vakablak…
Eszembe jutott az is, hogy milyen sokan és mennyit beszéltek már a közösségépítésről. Meg arról, hogy az milyen fontos. Csont nélkül együtt tudok velük érteni. Csak arról ne feledkezzünk meg, hogy amíg közös ügyeink kudarcaiért egymást hibáztatjuk, addig esélyünk sincs arra, hogy bizalomteli légkört alakítsunk ki magunk körül. Márpedig kölcsönös megértés és bizalom nélkül bajosan lehet közösséget építeni.


 

Hirdetés