Aláírósdi

Akár ezt is mondhatnánk – kissé becsmérlően –, hogy megint vacakolunk az aláírásokkal. Ezekkel a szignókkal, amelyek a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezéséhez, a nemzeti régiók uniós védelméhez kellenének. A múltkori menetben valóságos csoda történt, emlékszem, hogy a legutolsó napokban milyen szépen gyűlögettek, akár napi százezres nagyságrendekkel is növekedett a számuk, és föl is ment szépen egymillió fölé. Csakhogy éppen a hét ország helyett mindössze háromban teljesült a kvóta, de olyan arányban, hogy az messze túlhaladta a szükséges szintet, annyira megtöbbszöröződött, főleg Magyarországon, de a Felvidéken és nálunk is, hogy csak. Most Horvátország teljesített szépen, de Litvánia is felvitte 8375 aláírásig, azaz 101,52%-ig. Amikor a november 7-e előtti napokban nézegettem a támogatói hajlandóságot – feljegyeztem néhány adatot menet közben, ilyeneket: 5-én 20 óra 56 perckor 1 064 662-n állt a „mutató”, 6-án 7 óra 55-kor 
1 066 350-en, aztán ugyanaznap 20h 52’-kor 1 072 190-et, 7-én 4h 21’-kor 1 074 754-et olvastam a honlapon –, egyre inkább erősödött bennem a kétely, hogy nincs elég svung, nem lesz meg a hiányzó további két ország. Sokan epésen jegyezték meg, hogy nem is kellene, mert minek, hiszen több ponton ugyanazokat a sérelmeket veszi ez is elő, mint a korábbi, a Minority SafePack, amelyik már bent van a rendszerben. Az teljesült, úgy áll, olyan, amilyent elvárnak, ahogy a nagy EU-s könyvben írva vagyon, és előbb-utóbb meglesz, meg is lehet a hatása… Valóban igaz az átfedés. Az is igaz, hogy van ebben a második kezdeményezésben némi bizonyítási kényszer a másik erdélyi és székelyföldi oldal részéről, hogy még egyszer mutassuk meg, hogy a problémáink valóban súlyosak, és a brüsszeli vízfej kisebbségpolitikája enyhe kifejezéssel szólva szegényes és hiányos. Tényleg az. És nem árt, ha sztereóhatással soroljuk a bajainkat. Egyébként ilyen témákban, ennyire komoly ügyekben nincsen, nem lehet az erdélyi magyarságnak jobb- vagy baloldala, csak a bajok szimultán elősorakoztatásával hallatszik igazán Brüsszelig és Strasbourgig a rovásírásos üzenet. Mert valóban olyan olykor, mintha teljesen idegenek lennénk e helyen, s mintha a Nyugat vak és süket lenne. Nem gyengén látó, se nem nagyothalló, csak tetteti magát… Én valahogy úgy voltam ezzel az aláírásgyűjtéssel, amely most végül megakadt 1 090 077-nél, hogy akkor is érvényessé tehető, ha senki más nem mozdul rá, egy fránya nemzetiségecske sem, csak mi, és azok a volt honfitársak, akik szétspricceltek az öreg kontinens különböző államaiba. Ilyen vonatkozásban Ausztriát tartottam izgalmasnak és Svédországot. Egy 13 500-as és egy 15 000 ezres kvótáról lett volna szó, ám a derék osztrákok 18,85, a svédek 71,13%-ot teljesítettek… Igencsak számon tartom, hogy az én nemzedékemből, de a kevéssel idősebbek és a pár évvel fiatalabbak közül is milyen sokan vetették meg lábukat ebben a két országban 1975 és 1990 között. Azért van hiányérzetem, mert úgy vélem, hogy ezek a kontingensek alulteljesítettek; „volt-magyarként”, „volt-székelyként” is alulmúlták magukat. Vajon két-három évtized elég ahhoz, hogy az identitásunk feloldódjon egy másikban, itt történetesen a germán tengerben?... Ne feszegessük. Ne morfondírozzunk azon, hogy akkor is igazunk van, ha csak mi lennénk ilyen helyzetben. Inkább tartsuk számon az újabb határidőt – ha kimondják hivatalosan is a 2021. február 7-et –, és emlegessük úton-útfélen, interneten, valóságos és virtuális terekben, pandémia közepette is mindenféle nációból való, illetve identitást váltó volt honfitársaknak, hogy jól jön a mellénk állás. Nagyon rövid ez a további három hónap, sok benne az ünnep, a leállás és a készülődés, s ki tudja, hogy úgy mellesleg miféle egyéb megpróbáltatásokat tartogat számunkra a koronás vírus-felség?!... Gondoljunk a később következő időkre, amikor jogosan és felszabadultabban szeretnénk idehaza is élni. És méltón túlélni.

 

Hirdetés