Hirdetés


A szarvasmarha tenyésztése (6): Ivarérettség, tenyészérettség, legelőkészség

Limousine húsmarhák a zetelaki közbirtokosság legelőjén. Fontos legelőkészség —   Fotók: Domján Levente

A koraérés a szarvasmarha fejlődési ütemére utal. Azt fejezi ki, hogy az állat milyen gyorsan megy át egyes fejlődési szakaszokon. A fejődési szakaszhatárok között legnagyobb gyakorlati jelentősége az ivarérettségnek és a tenyészérettségnek van.

Ivarérettségről akkor beszélünk, amikor az üszőborjúban a peteérés, illetve a bikaborjúban a spermatermelés megkezdődik. Az ivarérettség külső jele az ivarzás, ami az üszőborjaknál jól megfigyelhető. Ez a fejlettségi állapot fajtától, egyediségtől és a felnevelés módjától függően 230-280 kg testtömeg elérésekor, rendszerint 8-10 honapós korban következik be. Az ivarérettség elérésekor az állatok még nem érettek a tenyésztésre, nem alkalmasak még a szaporításra. Tenyészérettségnek azt a fejlettségi állapotot nevezzük, amikor az állat tenyésztésbe vehető, szaporítható, anélkül, hogy későbbi fejlődése, termelése károsodást szenvedne. A tenyészérettséget nehéz pontosan meghatározni, hiszen nem köthető olyan biológiai állapotváltozáshoz, mint az ivarérettség. Emiatt a gyakorlati tapasztalatokra hagyatkozva szoktuk megadni az állat tenyészérettségét. A tenyésztésbe vétel optimális időpontjának meghatározása érdekében általában kettős követelményt fogalmazunk meg, illetve várunk el az állattól: az egyik az adott élősúly, a másik az adott életkor elérése.
Tenyészérettnek akkor tekinthető az állat, ha a kifejlett kori testsúlyának 2/3-át, 3/4-ét eléri. Ez a súly az állatkedvező takarmányozási, tartási körülmények között meghatározott életkorára alakul ki. A tenyészérettséget ugyanazok a tényezők befolyásolják, amelyek az ivarérettséget. Jobb felneveléssel, kedvező takarmányozással az állat korábban tenyésztésbe vehető, mint kedvezőtlen körülmények, fukar takarmányozás esetén. Például a magyarszürke üszők extenzív körülmények között 3-4, jobb takarmányozás esetén 2-2,5 éves korukban tenyészérettek. Az állatok tenyésztésbe vétele során tekintettel kell lennünk mind az életkorra, mind a testsúlyra. A túlságosan korai és a túlságosan késői tenyésztésbe vétel egyaránt hátrányos. A koraérés közepesen jól öröklődő tulajdonság, h értéke 0,5-0,6. A tulajdonság tekintetében figyelemreméltó fajtakülönbségek vannak. Egy-egy fajta tenyészérettségét újabban szokás az első ellési életkorral kifejezni. Ez a mutató a teljesítményvizsgálat keretében az ellenőrzött állományokban jól nyomon követhető. Romániai szarvasmarha-állományokban a Holstein Fríz fajtánál ennek az értéke 26-28 hónap, míg a hegyitarka, borzderes fajtacsoport esetében 28-32 hónap. A fajtán belüli egyedek egyedi különbségeiről keveset ismerünk. Általánosan elfogadott az a vélemény, hogy azok az egyedek, amelyek a fajtára ajánlott tenyésztésbe vétel időpontjában az inkább borjúkra jellemző testarányokat mutatják (túlnőtt far, lapos, sekély mellkas) az átlagosnál lassabban érnek, míg a kifejlett állatokhoz közelítő testarány (egyenes hát, mély, dongás mellkas) a koraérés jele. Az első termékenyítés idejének meghatározásakor tehát az életkort és a testsúlyt együttesen célszerű figyelembe venni. Ez a hegyitarka fajtacsoport esetében 18 hónap és 380-400 kilogrammos testsúly. Fontos figyelembe venni, hogy a kívánatosnál kisebb élősúlyban történő tenyésztésbe vétel kisebb elléskori tömegben és gyengébb első laktáció­ban nyilvánul meg. A tenyészérettséget a környezeti tényezők közül legnagyobb mértékben befolyásolja mindenekelőtt a felnevelés alatti takarmányozás mennyisége és minősége. Bőséges, kiegyensúlyozott takarmányozás hatására az ivarérettség és a tenyészérettség is hamarabb következik be.

Borját szoptató tehén. Nem mindegy, mikor minősítik tenyészérettnek üszőiket a gazdák

Legelőkészség

A legelőkészség a szarvasmarha fejlődésében (evolúciójában) nagy szerepet játszott. A jó legelőkészségű állat a füvet válogatás nélkül folyamatosan legeli, csak a kérődzés és pihenés idejére hagyja abba. Keveset mozog és a rendelkezésére álló napszakban sok füvet fogyaszt el. Ezzel szemben a sokat mozgó, válogatós társai a napszak végére éhesek maradnak és – ha nem jutnak kiegészítő póttakarmányhoz – termelésük is csökkenni fog. Az alpesi, hegyvidéki környezetben, valamint a dús füvű legelőkön kialakult fajtáknál (szimentáli, borzderes, lapálymarhák) a tulajdonság természetes szelekcióként érvényesül, emiatt a fenti fajták legelőkészsége elismerten jó. Szembe kell nézni és felismerni ugyanakkor azt, hogy a tejtermelés jelenlegi és főképp jövőbeli technológiai körülményei között a szarvasmarhának ez a képessége sokat veszített és veszít a jelentőségéből ott ahol még fontos a külterjes technológia. A fejt teheneket (intenzív technológia) ritkán legeltetik és sajnos az üszők legeltetése sem általános. A legeltetés napjainkban és főleg a jövőben a kis- és közepes méretű gazdaságok esetében jöhet számításba. De ugyanakkor a húsmarhaállományokban a legelőkészség változatlanul fontos tulajdonság marad. A legelőkészség mérésére mind a mai napig nincs üzemi viszonyok között is alkalmazható módszer. A gyakorlatban csak az állatok esti behajtásakor megfigyelt „teltségből” következtetünk az egyedi különbségekre.

Dr. Suba Kálmán 
állattenyésztő mérnök,
falugazdász

Kapcsolódó cikkek

Hirdetés