Hirdetés


A sárga hajgumi, vagy így nem fulladtam a Küküllőbe

Idén leérettségizett a keresztfiam. Ezt is megértük. Húsz évvel ezelőtt egy napfényes csütörtök délután csörgött a fix telefon. – Szervusz, jössz szombaton a keresztelőbe? – Persze. – Csak azért, mert te leszel a keresztapa. – Rendben. Ennél hosszabb párbeszédre akkor nem volt szükség a keresztapasághoz. Keresztfiam érettségijéről önkéntelenül is a saját érettségim jut eszembe. Ritka egy generáció volt a miénk, százszázalékos volt az átmenési arány. Igaz, akkor még nem figyelték kamerákkal a diákokat. Mindenesetre megünnepeltük. Mégpedig fürdőzéssel. Nyár volt, hőség, lementünk hát a Küküllő partjára.
Négyen voltunk: az akkor még csak leendő komám és két osztálytársam – Józsi és Attila – meg én. Akkoriban vállig érő hosszú hajam volt, amit egy sárga, de strapabíró hajgumival kötöttem össze. Ez a történet szempontjából lényeges körülmény. Akinek volt valaha hosszú haja, az tudja, hogy milyen ritka kincs egy igazán sokáig tartó hajgumi. A legtöbb ugyanis legfeljebb pár napig tart ki, aztán felmondja a szolgálatot.
Eleinte nem volt semmi gond. Én voltam az egyedüli, aki nem tudott úszni, a többiek, de különösen komám próbált tanítani. Óvatosak voltunk. A partszéli sekély vizet választottuk gyakorlóterepnek. De sajnos megfeledkeztünk az építőiparról. Feledékenységünknek pedig kis híján beláthatatlan következményei lettek. Az építőiparnak ugyanis nyersanyagokra, többek közt homokra van szüksége. Ezt pedig a folyómederből a legkönnyebb kitermelni. Csak sajnos nem a meder közepéből, hanem a széléből vételezték a homokot, de legalább nem jelölték meg a helyet, hogy pontosan hol dolgoztak.
Komám felszólítására, hogy induljak el feléje, két óvatos lépést tettem a parttól befelé. Nem kellett volna. A következő pillanatban ugyanis elsüllyedtem, mint a Titanic, csak a hosszú hajam csapott a magasba, de az is visszahullt, mint egy igazi hajóroncs. Igaz, én nem több mint 3800 méterre az óceán mélyére, hanem csak alig több mint két méter mélyre. A fuldoklás azonnali megkezdéséhez azonban ez a bagatell mélység is bőven elegendőnek bizonyult.
Annyiban szerencsém volt, hogy leendő komám szeme láttára, tőle alig pár lépésre süllyedtem el, ő pedig természetesen megpróbált kihúzni. Azonnal elkapott a derekamnál fogva. De ez hiba volt. Egy darabig nem is történt semmi baj. Éreztem, hogy emelkedünk lassan és legfeljebb húsz centi lehetett hátra a felszínig –  ahol végre levegőhöz juthattam volna – amikor beütött a krach. A krach úgy kezdődött, hogy nemes egyszerűséggel elfogyott a levegőm. Onnantól kezdve pedig nem öntudatánál levő homo sapiens voltam, hanem csak egy közönséges fuldokló. No és mit tesz egy közönséges fuldokló? Úgy van, elkezd teljes erőből rúgkapálni. Már a harmadik rúgásommal úgy telibe találtam az én leendő komámat – a feje és a lábujjai között pontosan középen –, hogy kis híján komoly veszélybe sodortam családalapítási szándékait. Fájdalmában felüvöltött és elkezdte inni a vizet. Már ketten fuldokoltunk.
Józsi és Attila eközben épp a túlsó part közelében tartózkodott, amikor felismerték, hogy baj van. Bár eleinte biztosan vicces lehetett, hogy elbújtam a víz alá. Elsőként Józsi ért oda. Az egyik legerősebb srác volt annak idején a suliban, szkanderben legalábbis senki nem tudta megverni. Amikor a hátam mögé ért és a könyökömnél fogva megpróbált kitaszítani a partra. Biztos voltam benne, hogy megmenekültem. Nekitámaszkodtam az én Józsi pajtásom széles vállának és megkíséreltem partra lökni magam. A végeredmény sajnos az lett, hogy betaszítottam Józsit is a mély vízbe, ahol a lába hirtelen görcsölni kezdett, és nekifogott ő is vizet inni. Már hárman fuldokoltunk.
De tudtam, hogy még van remény, hiszen Attila meg az egyik legokosabb srác volt a suliban. Ő többet ésszel, mint erővel alapon kisétált a partra és onnan próbált meg engem kihúzni. Meg is fogta a bal csuklóm és húzott is kifelé. Gondoltam, segítek neki, én is megfogtam a jobb csuklóját és megpróbáltam magam kirántani a partra. Mondanom sem kell, az lett a végeredménye, hogy úgy berántottam őt is a mély vízbe, hogy ő is elkezdte inni a vizet. Már négyen fuldokoltunk.
Bizton állíthatom, hogy az ember a víz alatt, fuldoklás közben is tud számolni háromig. Legalábbis nekem sikerült. Ettől egy kicsit elkeseredtem. Tudtam, hogy nincs több segítség. Azóta nem hiszek az olyan meséknek, hogy az ember előtt lepereg élete filmje. Mindössze egyetlen bántó gondolat jutott eszembe: nekem kampec. Ne tessék röhögni, a történetnek ennél a pontjánál még egyáltalán nem biztos, hogy túlélem!
Szóval ott fuldokoltam békésen, a sorsomba és az elkerülhetetlen végzetbe beletörődve, amikor mint egy ókori görög drámában, jött a deus ex machina. Mi ugyan korábban nem vettük észre, de ott ült a parton egy fiatal srác – azóta se tudom ki volt az –, aki az egész szerencsétlenkedésünket végignézte. Majd végül a legjobb pillanatban bejött a vízbe és segített nekünk valahogy kievickélni a partra.
Ekkorra már teljesen belefáradtunk a fuldoklásba, én sem rúgkapáltam már. Tanúsíthatom, hogy rém unalmas és kellemetlen tevékenység. Egymás kezét fogva szépen kisétáltunk a partra. Néhány pillanatig még ott is fuldokoltam, mert a hosszú hajam előreborult az arcomra és ott tartotta a vizet az orrom előtt. No és akkor végtelen hosszúnak tűnő idő után végre levegőhöz jutottam. Elég hamar magamhoz tértem. A látvány, ami a szemem elé tárult, félelmetes volt. Komám éppen szökőkutat játszott még mindig bokáig benne a folyóban. A parton Józsi görcsbe rándult lábát fogta, Attila halálsápadt volt. Aztán megszólaltam, de ettől barátaim olyan gyilkos pillantásokat vetettek rám, mintha vissza akarnának dobni a vízbe. A következő szavak hagyták el a számat:
– Basszus! A hajgumim!
Később pezsgőt bontottunk. Sikerült az érettségink és túléltük a kalandot. Kettős ünnep volt. Azóta sem tanultam meg úszni és irtózom a mély víztől. Ellenben megtanultam egy életre, hogy nincs teljesen reménytelen, vesztett helyzet és persze azt is, hogy fuldokolni fölöttébb kellemetlen. Aznap szembesültem saját gyarlóságommal is. Ahelyett, hogy örültem volna, hogy megmaradt az életem, rögtön bánkódni kezdtem az örökre elveszett sárga hajgumi miatt. Igaz, senki nem állította, hogy embernek lenni egyszerű.

 Kiss Előd-Gergely
 

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek