A Némafilmes – (The Artist) 2011: Csak képernyő?

- —   Fotó: Illusztráció

A „képernyő” téma magában foglal egy olyan gondolatot, amely végigkísérte az emberiséget a történelem folyamán: a változást. A változással nem volna semmi baj, ha könnyű lenne elfogadni. Mindennapi példa: a telefonok és számítógépek. Biztos mindenki hallotta már szüleitől, nagyszüleitől a „Már megint a gép előtt vagy” típusú mondatokat. Nos, igen, a változással csak egy baj van: a megszokottat nehéz lecserélni. Ezért emlegetik az idősebbek az „ő idejüket”, mikor „milyen gondtalanul éltek a sok film, számítógép és telefon nélkül”. Ezt a témát járja körbe filmünk, amit a párizsi származású Michel Ha­­za­navicius rendezett.

Történetünk 1927-ben kezdődik, Hollywoodban, mikor a némafilmipar aranykorát élte. A nagy népszerűségnek örvendő George Valentin filmjeit nézi mindenki, ő az a sármos akcióhős, aki ellátja a rosszfiúk baját, mindig győz, és a végén megmenti a gyönyörű nőt. Filmjei mindig biztos sikert jelentenek Al Zimmernek és a Kinograph stúdiónak. George szereti a munkáját, és élvezi a rajongást, ami körülveszi. Sikeres színészként gazdag, szép felesége, van mégis, egy véletlen folytán beleszeret egy feltörekvő színésznőbe, Peppy Millerbe. Filmet is forgattak együtt, ami még közelebb hozta őket. A bonyodalom ott kezdődik, mikor megjelennek a mikrofonok, és a stúdiófőnök megmutatja George-nak, hogy a mozizás jövője a hangosfilmben van. George nevetségesnek találja az egészet, és kijelenti, hogy ő soha nem fog ilyesmiben részt venni. Éjszaka azt álmodja, hogy mindennek és mindenkinek hangja van, csak neki nincs. Félti a karrierjét, de képtelen elfogadni a változást. Ami neki nem jön be, az másnak annál inkább, mivel a fiatal és tehetséges Peppy felkapott színésznő lesz, aki már hangosfilmekben szerepel. Mivel George filmjei már nem térítik meg a kiadásokat, ezért Zimmer nem támogatja továb, erre saját pénzből, saját rendezésű filmnek fog neki. Több hónapig forgat, mire elkészül, szinte semmi pénze nem marad, csődbe megy. Már csak abban reménykedhet, hogy a filmje kasszasiker lesz. Ennek azonban kicsi az esélye, mivel a népszerű Peppy filmjét is pont azon a napon fogják vetíteni. Egy vacsora alkalmával Peppy pont a szomszéd asztalnál ad interjút, és a beszélgetésből arra következtetett, hogy Peppy már nem szereti. Mindeközben feleségét elhanyagolja, aki kirakja a házából. A filmjére szinte senki nem volt kíváncsi. Vigaszát az alkoholban keresi, pénzt pedig abból szerez, hogy a régi értéktárgyait elárverezi. Egy alkalommal, mikor már a sokadik pohár fenekére nézett, felgyújtja a filmjeit. A tűz csapdába ejti, és elájul. Kutyája menti meg, ugyanis az kiszaladt a házból és egy rendőrt „hívott” magával. A kórházból Peppy viszi saját villájába, mivel titkon még mindig szereti. Ott deríti ki, hogy Peppy vette meg az összes elárverezett holmiját, neki köszönhette azt is, hogy eddig volt pénze. George elkeseredik, mivel a büszkeségén esett csorba. Már öngyilkosságot tervez, mikor Peppy beismeri, hogy még mindig szereti, és minden jó, ha a vége jó alapon mindenki boldog, és együtt forgatnak egy táncos előadást. Meglepő vége van, mivel az utolsó pár percben hangzik el a szöveg száz százaléka, ami nagyjából 3 mondat.
A film nemcsak a mozikban kaszált, hanem díjatk terén is, mivel a 2012-es Oscar-díj-átadón öt Oscart zsebelt be a következőkért: legjobb filmzene (Ludovic Bource), legjobb jelmeztervezés, legjobb férfi alakítás (Jean Dujardin), legjobb film (Thomas Langmann) és legjobb rendező (Michel Hazanavicius). A film sikere nem meglepő, hiszen a története izgalmas, érzéki. A film nem hosszú. Azt gondolnánk, hogy a hosszúság nem olyan fontos, de ha megfigyeljük magunkat, akkor rájövünk, hogy ez olyan dolog, ami alapján eldöntjük, hogy egyáltalán megnézzük-e a filmet vagy sem. Ha a film túl hosszú, és nem tudja bevonni a közönséget, akkor a nézőknek rossz élmény maradt, ami egyenlő a kudarccal. Ez nem azt jelenti, hogy a hosszú filmek rosszak, de erre most nem térek ki. A másik lényeges dolog, amiben a film jeleskedik, az maga a műfaj. Már az is felkelti az ember figyelmét, ha azt hallja, hogy 2011-ben némafilmet forgatnak. Itt hadd jegyezzem meg, hogy a színészek nagyon jól játszanak, annak ellenére, hogy  21. századi színész valószínűleg soha nem játszott még némafilmben. Az egész filmnek nagyon jó hangulata van, az akkori világba repíti az embert már az első pár perc. Ebből az illúzióból zökkenti ki George álma, mikor mindennek hangja lesz. Ez a jelenet a legemlékezetesebb az egész filmből. Kifejező, művészi, átérzi az ember, nem idegenkedik a jelenségtől. Ez annak köszönhető, hogy olyan karaktereket és világot mutat be a film, amibe beleéli magát az ember. A film hangulatos,  beemeli a nézőt az akkori világba, és nemcsak egyszerű néző marad, hanem részese lesz az eseményeknek. A szerelmi szál egyszerű, néhol kiszámítható, mondhatni klisés. Ezt azonban jól megoldják, mivel a rendező úgy tálalja, hogy a néző együtt örül a karakterekkel, mikor beteljesedik a szerelmük. Ez persze nem lenne elég a sok Oscar-díjhoz, kell még mellé valami, a történet másik szála, a változás és az elfogadás. Ezt a mai világba is át lehet ültetni, mikor olyasmiket hall az ember, hogy virtuális valóság. Ez korunk vívmányának tekinthető, ám még nagyon gyerekcipőben jár. Olyasmit is hallhat az ember, hogy VR és a mozi. Ez rengeteg kérdést vet fel, például: Milyen lehet?, Hogyan oldanák ezt meg?, Kell az nekünk? Ezeket a kérdéseket egyelőre nem tudjuk megválaszolni. Pont ilyen érzés lehetett az emberekben a mozizás megjelenésekor, illetve a hangosfilmek felfedezésekor.

Egyed Tamás
 

Hirdetés