A nagy menetelésről

Előszeretettel használta a rommagyar sajtó az elmúlt napokban ezt a kifejezést bizonyos kontextusokban. Amikor zajlott a Székely Nemzeti Tanács legutóbbi aláírásgyűjtése, meg néhány napja, amikor véget ért a kvázi sikeres akció, és kiderült, hogy elektronikus úton sikerült összegyűjtenünk 1 008 966 támogató szignót. Valamennyit, tán 220 ezret, papíron is. Mert célunk van véle, akárcsak a két évvel ezelőtti Minority SafePack-csomaggal, amelyet úgyszintén odaömlesztettünk Európa asztalára. Mert valami nem működik. Mert kies tájainkon nem úgy fungál a demokrácia, hogy az nekünk is jó legyen. Ha nem jó minden félnek, akkor csonka és hazug.
Már azokban a feszült pillanatokban feltűnt, hogy a ’nagy menetelés’, mint olyan, nem előzmény nélküli. Létezik az emberiség (kultúr)történetében néhány olyan mozzanat, pillanat, amikor ilyesmit emlegettek. Egyik – viszonylag friss – olvasmányélményem – még a járvány, azaz a posztmodern világ bukása előtti korszakból – való: A hosszú menetelés (The Long Walk) című Stephen King-regény, amely angolszász nyelvterületen 1979-ben látott napvilágot, magyar fordítása pedig csak a közelmúltban, 2015-ben. Fikció ugyan, ’csak’ irodalom, de csontig hasít. Műfaja szerint lélektani, amolyan horrorregény, egyesek szerint „disztópikus”, egy ellentársadalom képét vázolja, amely rosszabb a miénknél. Azaz annál, amiben eddig voltunk. Szóval, helyben vagyunk, a ’saját időnkben’, amilyenre sosem vágytunk, s amit a bestseller-szerző megelőlegezett. (Egyébként számomra King egyik legkedvesebb kötete Az írásról címet viselő esszé, vagy inkább önéletrajzi jellegű vallomás, amely egyfajta műhelynapló az íróvá válásról, a könyvek keletkezéséről és a szerzői módszertanról. A többi téboly. Hasznos bolondság. Olykor haszontalan és káros.) A demokratikus állam bukása utáni időkben száz fiatal vállalja a halálos gyaloglást, amely során a szabályszegőket irgalmatlanul lelövik, győztes pedig csak egy lehet, aki a száz nap során a leghosszabb utat teszi meg… Idegfeszítő. Gyomorforgató. Kiábrándító. Ne keressünk most magunknak művi borzongást. Nem elég a való?!...
Egy másik nagy gyaloglat, pontosabban inkább ’hosszú menetelés’ a kínai Vörös Hadseregé, amely a Kuomintang csapatai elől vonult vissza 1934. október 16. és 1935. október 22. között Jütuból (Csiangszi tartomány) Jenanig (Senhszi tartomány). Hiányos földrajzi ismeretekkel rendelkezők számára annyit, hogy a földrésznyi ország déli részéből nyugatra irányítva, majd az északi vidékek felé fordítva helyezték át haderőt, hadi műszóval ’diszlokálták’, azaz 12 500 kilométert gyalogoltatták Csou En-laj és Mao Ce-tung vezetésével. Igaz ugyan, hogy mindössze az állomány tíz százaléka maradt életben, de a későbbiekben ennek köszönhető a Kínai Kommunista Párt megerősödése és a népköztársaság létrejötte.
Nagyot menetelt Moszkva alól Napóleon hadserege is (1812). Aztán a németek, a románok, a második magyar hadsereg is (1943). Nem túl dicsőséges dolgok. Megfutás ez a biztos halál elől a bizonytalan és reménytelen télbe, amely mögött azonban felbukkanhatnak a megmaradt otthon romjai. A demokrácia építését – vagy mit? – nem nyolc-tíz országon átgázolva kell keresni. A hazát pedig nem a határokon kívül kell megvédeni az ellentől és a ’vörös mételytől’. Vagy mástól. Lehet ’Grand armée’. Lehet bármilyen eszme a bűnös kirajzás indítéka.
És ott az örmények erőszakolt ’nagy gyaloglása’ 1915-ben, amelyről oly keveset akart tudni a nagyvilág.
Aztán van egy halvány vizuális emlékkép indiánok ’nagy menetéről’. Ez Észak-Amerikából való, a világ egyik legrégebbi fehér és keresztény demokráciájából. Viszonylag friss, de még bent történt abban a frissen zárult, a most lehunyt, létezett időben. Arról szólnak ezek a jelenetek, hogy attól a pillanattól kezdve válik nagykorúvá az ifjú sziú, navajo vagy más törzshöz tartozó fiúgyermek, ha annyira érett, hogy képes visszamenni lóháton, gyalogosan, saját tudását hasznosítva sok száz mérföldön át a zord vidéken, és tiszteletét teszi az ősök nyughelyei körül, ahol egykor – még a kimeneteltetés előtt – a hamvakat szétszórták. A tápos ivadékok azonban nehezen bírják a terepet, szerre kidőlnek a vállalt feladat teljesítése előtt. Annyira modern, annyira közeli, hogy az agg nagyszülők kamerákon át, szorongva figyelik esendő leszármazottaik vergődését a prérin. Vajon bár egy is ér-e célt közülük?...
Ne mondjuk menetelésnek. Legyen érthető és logikus kiállás a saját helyünkön. Hadd lássa, hadd vegye tudomásul a puhány kinti világ, hogy itt vagyunk.

Simó Márton
 

Hirdetés

Legfrissebb hírek

Szerkesztők

Kategóriák

Cimkék