A maszk mögött

Ahogy egyre beljebb kerülünk a járvány által alakított ördögi körbe, néha „kitekintek”, mintegy felülről szemlélve ezt az új állapotot. A látvány nem biztató: a maszkok fölött ideges, feszült tekintetek, reménnyel vegyülő lemondás, várakozás, aggodalom látszik a szemekben.
Az elején, még napokkal a veszélyhelyzet lejárta előtt megtudtuk, hogy lesz-e hosszabbítás, és milyen szigorítások, netán enyhítések várhatóak. Most egy nappal azelőtt hoztak nyilvánosságra néhány apró-cseprő lazítást, s a tényt, hogy újabb harminc napig „veszélyben” vagyunk. Szinte már nem is számoljuk, hány hónapja jönnek az újabb és újabb embertelen rendelkezések, félelemkeltésre alapozott szabályok, egymásnak ellentmondó nyilatkozatok, fenyegetés-ízű kijelentések, pénzbüntetéssel riogató rendeletek.
Ez az időszak talán a pedagógusoknak a legnehezebb. És a szülőknek. Elengedni reggelenként egy börtönszerű, szigorú szabályoktól hemzsegő intézménybe a gyermeket, oda, ahol mostanáig biztonságban tudtuk, lelkiismeretes és jó pedagógusok felügyelete alatt. Ugyanez a tanár/tanító nevelje most távolságtartásra, szociális készségeinek visszaszorítására a gyermeket? Képtelenség, hiszen ellentmond minden szakmai és emberi törvénynek, és magában hordozza egy elidegenedett generáció képét, s azt nem akarhatjuk… Nem akarhatjuk, hogy egymás segítésére képtelen, magányos tekintetű fiatalokat neveljünk, akik a szabályok és rendeletek betartása közben elveszítik önmagukat és a társas kapcsolatokra való igényüket!
A közelgő választások tovább fokozzák az amúgy is feszült helyzetet. Az ígéretek, választási programok és kampányrendezvények ideje is ez az ősz. Megtudtuk már, hogy csak maszkban lehet szavazni menni, és jobb, ha van saját írószerünk, a biztonság kedvéért. Egy pillanatra ki kell majd bújnunk a maszk mögül, ha szavazni akarunk, másképp nem fogják megengedni. Egy röpke másodpercig fel kell fednünk teljes valónkat, az arcunkat, aztán ismét bebújhatunk az álarc mögé. Mert az megvéd sok mindentől, s még a beszédtől is elveszi a kedvünket, ugyan kinek van kedve magvas gondolatokat szavakká formálni levegő után kapkodva?
A mindennapok eltelnek valahogy: ahol nem ütközünk korlátozásokba, ott tesszük a dolgunkat. Baráti társaságok, jó közösségi kezdeményezések még vannak, keressük egymás társaságát és igyekszünk energiát nyerni a természetből, a családdal töltött percekből. És a maszkunk mögött ott van az igazi, gondolkodó énünk, az érzelmeink, a hangulataink, az aggodalmaink, az örömeink és a hitünk valamiben. Enélkül nem tudjuk túlélni/átírni/jobbá tenni a körülöttünk lévő világot.

Hirdetés

Hirdetés