Hirdetés


Joachim Wittstock

A Király-hágótól északnyugatra

A fotón Balogh Mihály látható —   fotó: Bács Béla János

Késő délután Orbán munkatársa lépett szolgálatba, akivel 12 órás ritmusban felváltva látták el az állomásfőnöki feladatokat, és Orbán Pál rögvest a falu felé indult Ilonával, hogy a közeli rokonokat felkeressék.
A magas fák és gyepesített kert által övezett templom előtt látták, amint a helyi lelkész Alföldi Gáborral társalog. A pap éppen a főbejárat előtti hatalmas hársfára mutatott, és Orbán tudni vélte, hogy most éppen mit mondhat a vendégnek, hiszen ő maga is több alkalommal hallotta már a fa állapotához kötődő megjegyzéseket… vissza kellett metszeni, mert ágai megrongálták a templom vakolatát és tetőzetét… gyökerei már annyira kiterjedtek, hogy nemsokára a falak alapjait szétrepesztik… Igen, a fa, amelyik talán már háromszáz éve áll itt, terjedelmes és kettéágazó törzsével hűen szimbolizálta a megosztott erőt, mely csak fél erő...
Orbán Pál üdvözölte a lelkészt és a városi vendéget is – aki őt azonban rövidlátása miatt bizonyára nem ismert fel – és továbbment Ilonával. Illetlenségnek tartotta volna, hogy közelebb lépjen hozzájuk, habár a lelkésszel rendszerint elbeszélgettek és szívesen meghallgatta volna, hogy miként vélekedik a tudós-vendég a kérdésekről, melyek őt magát is foglalkoztatják.
Mi ez a világ, amelyben az ember él, és mi az ember maga? Ő, aki egész életében vasutas volt, 59 évével már viszonylag idősnek számít, de felmenői is mind igazán hosszú életűek voltak. Édesapja jóval 80 fölött nemrég özvegyült meg, saját portáján lakik, még megműveli szőlősét és kis szántóját is, ahol általában pityókát és kukoricát termeszt.

Amikor Orbán Pál és neje az idős Orbán házához értek, az éppen a kapu előtti padon ült és szájharmonikáján játszott, ahogyan tette azt mindennap egy fél óra erejéig, olykor hosszabb ideig is.
Miután bőszavúan és mókásan üdvözölték egymást, beléptek a nyári konyhába. A deszkapadlót majdnem teljesen ellepték a kisebb-nagyobb fonott szőnyegek, melyeket a hosszú téli estéken maga a ház ura készített kukoricaháncsból.
Kenyér került az asztalra, egy majdnem kerek házikenyér, és az épület mögötti domboldalon húzódó szőlős terméséből készített borból a gazda újra és újra töltött a vendégeknek. Szóba jöttek a közelmúlt eseményei, de hamar le is kerültek a napirendről, mert az öreg egy füzetet vett elő a ládából, azt, amelyikbe életének fontosabb eseményeit jegyezte le.
– Eljártak az évek fölöttem – mondta komolyan, miközben szavaiból nyugalom sugárzott. – Abban a korban vagyok már, amikor a végre is gondolni kell, habár remélem, hogy akár csak édesapám, én is megérem a kilencvenet. De belátom – és az ablak előtti fára mutatott –, a legszebb alma is egyszer csak leesik a fáról.
Nevetett iménti önértékelésén és kiitta poharát.
A fiatalabbik Orbán akaratlanul is arra gondolt, hogy a pónyikot némely vidéken bojapának hívják, de ezt most nem hozta szóba, hanem a teleírt füzetlapokat olvasgatta Ilonával. Egy nehéz kéz kissé kapart, de rendezett írásával évszámok és magyarázatok voltak feljegyezve.
– Feljegyezte ide a bűneit is?
Az öreg jóságosan nevetett:
– A bűnöket nem, csak a megbo­csá­tásokat!
Legvégül az volt leírva, hogyan képzeli el temetését. Erre a részre különösképpen felhívta fia és menye figyelmét:
– A pap – mondta – tartsa meg a prédikációt és végezze az egész szertartást, úgy, ahogyan azt illik. De azt követően jöjjenek a cigány muzsikusok és játsszák el azt az öt nótát, amelyeket itt felsoroltam. Köztük van az a búcsúnóta is, amit oly sokszor énekeltünk el már közösen.
És félhangosan, a gyakorlott éneklő hangján énekelni kezdett:

Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek,
Hosszú út porából köpönyeget veszek…

A feljegyzések végén dátum volt és aláírás, és a zárószavak: „Isten engem úgy segéljen. Ámen, ámen.”

Velünk jön, édesapám? Kriszti­náékhoz megyünk.
Az öreg szívesen csatlakozott. Először azonban elzárta a libákat a léces kerítéssel elválasztott hátsó udvarba, ahol a kukoricás kas, a fészer és az istálló is volt.
– Liba-liba-liba-liba – hívta őket és kukoricát szórt egy kis lábasba.
Amikor a szárnyasok már biztonságban voltak, elindultak.
Krisztina, a házasságkötést követően, férje szüleihez költözött, ugyanabba az utcába, ahol az idős Orbán lakott. Krisztina néhány évvel fiatalabb volt a háborúban elesett Márton bátyjánál, huszonöt éves volt, és most már egyedül élt. Habár férje ’45-ben hazatért a háborúból, amelyben honvédként teljesített szolgálatot, még abban az évben elhurcolták több hazatérő társával együtt, és a családja azóta sem tudott róla semmit. A napokban beszélik a faluban, hogy a korábban szintén elhurcolt Sükösd Gyula hazatért, talán ő tud majd felvilágosítást nyújtani férjéről.
Amikor övéi megérkeztek, Krisztinát izgatottan találták: beszélt Gyulával, mondta, de nem kapott kielégítő tájékoztatást férje hollétéről. Csak nagyon rövid ideig raboskodtak együtt egy Brassó melletti fogolytáborban. Gyula nagyon szűkszavú volt, az volt az ember benyomása, hogy teljesen össze van zavarodva.
Miután már az udvarban értesültek a legfontosabb újdonságokról, a vendégek beléptek a tornácon át a gerendázott szobába. Öten voltak: Orbán apó, továbbá a vasutas és felesége, valamint Krisztina és Anna, egy tizenöt éves lány a szomszédból. Az apatársék nem voltak itthon, lovas szekérrel hajtottak a marosvásárhelyi heti vásárba zöldséget árulni.
Mivel Krisztina gondterhelt volt, édesapja azzal próbálkozott, hogy mellékes témákra terelje a szót.
– A vásárba mentek apatársék? Remélem, sikerül jó üzletet kötniük – mondta, miközben feleségére mosolygott.
– Reménykedhetsz – válaszolt a felesége –, nem olyan fajták ugyanis, mint te, aki disznóval megy a vásárba és egy libával tér vissza a hóna alatt, méghozzá üres zsebbel.
– Hát, ez csakugyan megtörtént, persze évekkel ezelőtt, még a szép békeidőkben – mondta Orbán Pál a kis Anna felé fordulva, és szerfelett örömmel töltötte el őt, a Szerencsefi Jankó mását, hogy visszaemlékezhetett az esetre. – Senki sem állíthatta, hogy a vásári ivócimboráimmal mind elittuk a disznóért kapott pénzt, mert az árából jó előre egy kövér libát vettem.
Majd arról érdeklődött, hogy érik-e a szőlő.
De Krisztina erre sem válaszolt, így hát az idős Orbán vette fel a beszéd fonalát:
– A szemek már kezdenek lágyulni és a szőlőtőkéink kifogástalanok. És ezzel így minden rendben is lenne. Azt azonban nem tudom, hogy mi lesz majd ősszel, a beszolgáltatással...
De most senkinek sem volt kedve, hogy az utóbbi hetekben oly gyakran közszájon forgó beszolgáltatási témába belekapcsolódjon. Mindenki inkább Mártonról szeretett volna hallani, főleg most, hogy a vasutas keresőútja a fiatalon elhunyt családtag sorsát ismét erőteljesen a család figyelmének központjába emelte.
Persze az emlékezésben is volt egy határ, amin nem szabadott túllépni, erre leginkább Orbán Pál volt érzékeny, főleg amikor Krisztina, édesapjának király-hágói élményeiből kiindulva úgy vélte, hogy Márton sejtése saját életének közelgő végéről különös módon igazolódott be, ugyanis legutolsó beszélgetésük alkalmával Márton azt mondta Kelemen Gézának, hogy úgy érzi, nem fogja túlélni az elkövetkező napokat, és ugye, valóban, nemsokára meghalt.
Ezeket hallván Orbán Pál erőteljesen gesztikulálni kezdett, és kötelességének érezte eloszlatni Krisztinában ezt a képtelennek tűnő gondolatot:
– Nem szabad elfeledned, hogy azokban a napokban olyannyira nagy volt a veszély, hogy könnyen azt lehetett gondolni, hogy a közelgő halál megsejthető. Pedig nem történt más, mint aminek az adott körülmények között történnie kellett. Az elmúlt napokban több alkalommal is megbizonyosodhattam arról, hogy a harcok folyamán fiaink gyakran kerültek teljesen kilátástalan helyzetbe. Olykor nemcsak hogy megfeszített ütemben vonultak vissza, hanem az már valóságos menekülés lehetett. És némelyiküket feláldozták, hogy azáltal a többiek visszavonulását fedezzék. Gyakran elhangzott ott: „A székely katonanemzet, évszázadokon át határőrök voltak. Ti székelyföldiek – önkéntesek, előre!” És habár Márton és a falunkból származó többi katona tulajdonképpen nem voltak székelyek, hanem erre a vidékre költöztetett magyarok, az ilyen felhívásokra mindig jelentkeztek.
Krisztina azonban továbbra is ragaszkodott kezdeti meggyőződéséhez bátyjának előérzetét illetően. Elmondta, hogy Márton még a Körös völgyében haladó vonat éles füttyét is a halál hírnökének vélte és kérte bajtársait, hogy ne hagyják el, mert közelebbről el kell gyászolniuk. Örökségül hagyott szavak voltak ezek, amelyektől Krisztinának újra eleredtek a könnyei, ez viszont ismét felbosszantotta Orbán Pált, és próbálta megmagyarázni lányának, hogy a könnyek hiábavalók.
Majd kifejezetten gondtalan hangon, némiképp azért, hogy példát mutasson, hogy miként kell a hasonló szomorú eseményekhez viszonyulni, megkérdezte:
– Emlékeztek, amikor a határőrökhöz került Székelyvéckére, a 23-as ezredhez?
– Olyan lelkes volt mindig, amikor Judittal átmentünk hozzá – mondta Krisztina és közben igyekezett erős tartást mutatni kifelé – nem volt messze innen. És ő is gyakran járt haza, azok voltak az igazi szép idők. És milyen szépen énekelt – fordult Anna felé, aki az egyedüli volt a szobában, aki alig ismerte Mártont. – Te még kicsi voltál, de talán emlékszel arra, hogy ünnepek alkalmával egy csapat legény végigjárta a közeli barátok házait és megénekelték őket.
– És milyen egyenesen, kendőzés nélkül adott hangot véleményének! – mondta elismerően Orbán Pál. – Ilyen kiállással, kedveseim, őrvezetővé lehet avanzsálni, meg lehet mutatni, hogy nem puliszkából van az ember, de tizedesnek vagy őrmesternek már nem léptetnek elő. És így volt ez Márton esetében is, idegen volt számára az igazságtalan parancsnok előtti meghunyászkodás, leginkább az egyik zsarnokoskodó őrmestert nem bírta elviselni. Így hát őrvezető maradt, nem jutott fennebb a ranglétrán. De hát ez nem is baj.
– Megőriztétek a leveleit? – érdeklődött az idősebbik Orbán.
– Hát persze – válaszolta Ilona –, otthon őrizzük levelezőlapjait és utolsó levelét, amelyet Királyhágóról küldött.
Betéve tudta a levelet, olyan sokszor elolvasta már. Arról írt a fiuk, hogy indulnak a frontra, Székelyvéckétől nyugatra, és hogy Krisztina és Judit eljöttek Marosvásárhelyre, hogy elbúcsúzzanak testvértől, kedvestől.
Ilona lebarnult kezével a biztosítótűn babrált, amelyet bármi értelmezhető cél nélkül tűzött zöld pulóverére, közben semmibe tekintő szemekkel kereste a szavakat, melyek nem bensejéből fakadtak:
– Nem hiszem, hogy szó szerint fel tudom mondani nektek a levelet, az emlékezetem már kihagy. Írta, hogy ne gondoljam, hogy engem, az édesanyját nem látott volna szívesen búcsúzáskor a marosvásárhelyi vasútállomáson, amikor a frontra indult. De már az is nagyon megviselte, hogy Krisztinát és Juditot meglátta; ha én is ott lettem volna, túlcsordult volna benne a fájdalom. Azt is közli a levélben, hogy Királyhágón egyik földinkkel is találkozott, Kelemen Gézával és az összes közös ismerősről elbeszélgettek. Úgy lehet, írta, „ez lesz az utolsó levél, amit küldök maguknak”...
(folytatjuk)


Fordította: Bács Béla János

Hirdetés