A jövő zenéje

Népi vagy félnépi mondásként is él. Könyv- és tanulmánycím is ugyanakkor. Ha nem vagyunk meggyőződve valaminek a létjogosultságáról, ha olyant teszünk, ami bátor, esetleg szokatlan, akkor a távlati következményt határozzuk meg ilyenformán. Meglátjuk. Meghalljuk. Esetleg majd mások érzékelik a most meglebbentett hullámok hatását az idő egy következő rétegében. 
Én sokáig ki nem állhattam, mert egy fruska mondta anno, akinek erősen csaptam a szelet… Nem is lett a dologból számomra utólagosan semmi zene, nem voltak közösek aztán a boldogságunk hullámai, mert annak rendje-módja szerint disszidált, majd férjhez ment máshoz. Utólag nem bántam meg. Ő viszont igen. Harminc év után mondta el, s talán számára mennydörgésként hatott megtapasztalni azt, amit nem szeretett volna, hogy nem úgy kellett volna. Hogy.
Történt pedig a Megváltó születése utáni 2020. esztendőben, hogy kórság ült a világra. Normális pandémia, amelyet sikerült gyorsan úgy felnagyítania a hírközlés üzemének, hogy túl nagy és baljós árnyéka rávetült mindenre, és a félhomályban már nem győztenek fejlődni, élni, fennmaradni szokásaink, olyan értékeink, amelyek az elme és a jótevő Nap fényében csiszolódtak ezeréveken át. Lőn menekvés gépek világába. Lőn aprócska képernyők kétségbeesett simogatása, hogy a kór/a fertő rárakódott párája/pora rétegét lekaparva láthassunk be olykor létünk valós világába, mely képivé és gépivé züllött ezen időkben. Nem tudtunk semmit. Képtelenek voltunk sejteni, hogy lesz-e, marad-e mindennek zenéje a jövőben? Mintha megszűnt volna a hit, a templom, a theátrum, a búcsú, az olimpiai vetélkedés, a jó szándékú közös munka. Ki-ki maradt az egyéni pokol rácsai mögött a beszűkült jelenben. Azt mondták, hogy arra ne menjünk!
Mikor elkezdtünk kilépni, s kitekintgetni börtönünk rácsai mögül, találkoztam egy íróbarátommal egy túlélő kocsmába. Arról is szó esett, hogy ki mennyit írt a szűkség negyven napja évadán, a quarantine alatt, s aztán a hosszabbodásában, ama három-négy hónapban. Az intézményes kultúrába jól beágyazódott cimbora elmondta, hogy sokat. Talán túl sokat is. És megoldott bizonyos restanciákat. Elégülten mondta, hogy tulajdonképpen félre is vonulhatna, s ha szorgalmasan körmölgetné a sorokat, ha folyamatosan pötyögtetne betűket a merevlemeze mélyéből elénk, akár világraszóló dolgokat írhatna még. És meg is élne. Mivel én nem vagyok beépített alkotó a magyar kultúra intézményi falában, csak helyeseltem. Biztattam, hogy tegye meg.
– És különben is nincs semmi mostanában. Idén nem adnak pénzeket kültéri és szakmai programokra. Félre kell állni, ki kell várni, hogy csituljon a dolog – állapodtunk meg tapintatos és körültekintő derékhadbeli katonák módjára… Nyüzsögjön az előörs. Az utó- és oldalvéd. Míg az aranytartalék lapít. Valami azonban nem tetszett ebben a hozzáállásban. Nem a szesz okozhatta, s nem a konformizmus… Hanem valami más. Talán mégis a kispolgári tunyaság jobban bénít, mint a túlzóan buta és rosszul értett törvény?...
Nem tartottam ehhez magam. Nem a kivárásra alapoztam. Hanem kitaláltam ezt-azt ebben a maszkos bujkálásban. És csodák csodája: volt olyan kísérletem, amely bevált.
Új ötlet, amelyet az ismert kulisszák mögötti várakozás szült: egy könyves program. Nyilvánvaló, hogy nem ad erre pénzt a Magyar Glóbusz, az Állam, a Megye, a Város, a Község, a Támogatói Jóakarat. Nem. Nincsen most döntés. A Kuratórium, a Grémium, a Vének Tanácsa összecsukta a dossziékat, eltette a kockákat, elvonul, kivár, átcsoportosít. Került viszont egy kapaszkodó, egy Védett Övezet, egy Adott Hely, amely befogad egy olyan álmodott eseményt, hogy Székelyföldi Könyvnapok. Találkozhatnak majd a Kiadók, a Szerzők, a Könyvárosok és az Olvasók. Kisebb csoportokban. Nyilván. De ott leszünk. Hamarosan összeáll a program. Úgyhogy, Kedves Feleim, a mai sorokat itt lezárom. Stílusosan mondom, kéretik az ide összpontosuló figyelem fenntartása: Folyt. köv. Hadd szóljon a holnap ígéretes zenéje, s halljuk, vegyünk részt ebben a muzsikálásban mindannyian, kik fennebb nagybetűkkel íródtunk. Húzzuk csak azt a bizonyos nótát. Mert másképp nem lehet. Mert másképp nem marad kőtábla. Másképp csak fogak csikorgatása, másképp csak a jajveszék, csak az ajvé marad, mely a kárhozók torkából korommal és vérrel fakad fel.

Hirdetés