Beszélgetés Nm. és Ft. Tamás Józseffel, a Gyulafehérvári Főegyházmegye nyugalmazott segédpüspökével

A hívek közelségében

Ötvenkét év lelkipásztori, huszonhárom év püspöki szolgálat után tavaly ősszel benyújtotta lemondását Tamás József. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye immár nyugalmazott segédpüspöke Csíkszeredából segítette az egyházmegye főpásztorát. Püspöki teendői során számos székelyföldi bérmaúton, egyházi és világi ünnepen vett részt. Gyerekkoráról, papi hivatásáról, segédpüspöki szolgálatáról kérdeztük.

 

– Úgy gondolom, hogy a püspök atyát nem kell bemutatni főleg itt a Csíkszéken élőknek, de azért mondjuk el az olvasóknak, hogy hol született, milyen volt a gyerekkora, hogyan került kapcsolatba a Jóistennel.

 

– Madéfalván születtem, annak ellenére, hogy csak ötéves koromig éltünk ott, mégis szülőfalumnak tekintem. Édesapám madéfalvi, édesanyám pedig csík­szenttamási. Mind a ketten a vasútnál dolgoztak, amikor ötéves voltam, akkor a munkahelyük miatt Csíkszentsimonba költöztünk, és ott is és Madéfalván is születtek testvéreim. A köldökzsinór nem szakadt el Madéfalvától, mert a családi házunk megvan a településen. Egy bátyám nősült bele, és ő ott él, egy másik lánytestvérem is Madéfalvára ment vissza, férjhez, és ő is ott él, hála Istennek. Szentsimonban kezdtem az óvodát, ott jártam az iskolát, gyermekkoromat ott töltöttem, úgyhogy sokkal több emlékem fűz Szentsimonhoz, mint Madéfalvához. Sokgyermekes családból származom, hiszen nyolcan születtünk, mind felnőttünk, bár most már két fiútestvérem átlépte az örökkévalóság kapuját, de még hatan vagyunk, érdekes módon: ketten Madéfalván, ketten itt vagyunk Szeredában és két testvérem Csíkszentsimonban lakik. Édesanyám nagy kort ért meg, 104 éves korában halt meg, januárban múlt egy éve. A gyermekkoromat részben meghatározta ez a tény, hogy sokgyermekes családból származom, de annak ellenére, hogy sokan voltunk, a szüleim mindegyikünket iskoláztattak, illetve amelyik akart továbbtanulni, azt támogatták, segítették. Volt olyan időszak, hogy egy időben öten voltunk iskolások a családban. Én a hetedik osztály elvégzése után Gyulafehérvárra mentem az úgynevezett, akkori egyetlen felekezeti iskolába, ami tulajdonképpen az állami elnevezés szerint kántoriskola volt. Aztán még meghatározta a gyermekkoromat az, hogy szüleim vallásos emberek voltak. Szentsimonban nagyon közel laktunk a templomhoz, és éppen ezért nemcsak vasárnapokon kötelezték a szüleim, hogy templomba járjunk, hanem még a hétköznapokon is. Aztán az is meghatározta, főleg a hivatásomat, hogy olyan lelkipásztoraink voltak Szentsimonban, akik szerettek a gyerekekkel foglalkozni. Az egyik szentsimoni papot, Szabó Sándort annak idején még a kommunista időben az állam fel is függesztette, több mint fél évig nem gyakorolhatta papi szolgálatát éppen azért, mert nem nézték jó szemmel a gyerekekkel való foglalkozását. Nagy hatással volt ránk mind a három pap, aki gyerekkoromban a faluban szolgált.

 

– Részben már említette, hogy hogyan, miért választotta a papi hivatást, de végül mi volt az, ami megerősítette döntésében?

 

– Amikor erre a kérdésre kell válaszolnom, mindig az Úr Jézusnak a kincsről, az igaz gyöngyről szóló példabeszéde jut eszembe. Ebben a példabeszédben szerepel egy földműves ember, aki megművelve a földet rátalál a földben elásott kincsre. Mivel nem az övé ez a földterület, így arra gondolva, hogy a földben lehet még elrejtett kincs, így mindent megtesz azért, hogy azt megszerezze. A másik a kereskedő ember, aki tudatosan gyűjti a gyöngyöket, és ő is, amikor rátalál, azt megvásárolja, mert értéknek tartja, és így akarja megszerezni magának. Ebben a példabeszédben benne van az a kétféle ember, aki a hivatás szempontjából egyik magától talál rá a kincsre, tehát minden keresés nélkül, a másik pedig tudatosan és szándékosan keresi a maga helyét a mindennapi életben, hogy rátaláljon arra, hogy hol a helye, hol tud magának is, meg a társadalomnak is a javára válni. Én az első kategóriába sorolom magamat. Kiskoromban mi otthon a családban mindennap, reggel is, és különösen aztán este – amikor mind otthon voltunk, mert abban az időben az esti harangszóra mindenkinek otthon kellett lennie – közösen imádkoztunk. Érdekes módon nagyon megszerettem az imádkozást, az imádságos lelkületet, és rengeteget ministráltam gyermekkoromban. Olyannyira megszerettem az oltárszolgálatot, hogy velem kapcsolatban is sokan elmondták, amit Arany János, a Családi kör versében így fogalmazott meg: „akárki meglátja, e gyermekből pap lesz”. Valahogy így adódott a hivatásom, és immár 52 éve, hogy pap vagyok. Pontos időpontot nem tudok mondani abban a tekintetben, hogy mikor ébredtem teljesen tudatára annak, hogy nekem nincs más utam, csak ez az út. Amint említettem, hetedik osztály elvégzése után Gyulafehérvárra jelentkeztem, elég sokan voltunk, mert több mint 80 jelentkező volt. Izgalommal tele mentünk a felvételire, hogy vajon sikerül-e, bejuthatunk-e, de hát aztán sikerült, és bejutottunk. A Jóisten így akarta, hogy így legyen, és a mai napig soha, de soha nem bántam meg azt, hogy ezen az úton indultam el. Sokszor gondoltam arra, hogy ha újra kellene kezdeni az életet, akkor is ugyanezt választanám-e, de tényleg soha, de soha nem volt megingás ebben a tekintetben. Bár voltak nehézségek, sok mindenen keresztülmentünk, különösen a felkészülés ideje alatt. A kántoriskolában is minden évet azzal a rettegéssel kezdtünk, hogy vajon adnak-e tartózkodási engedélyt, mert ez is egy fegyver volt a Szekuritáté kezében. Próbáltak elbizonytalanítani vagy eltéríteni az utunkról, de hála Istennek, nem sikerült.

 

– Hogyan emlékszik vissza az 52 év szolgálatra? Ez idő alatt püspöki kinevezést is kapott. Azt hogyan fogadta?

 

– Lelkipásztorkodásban tíz évet töltöttem. Négy évet voltam Szászmedgyesen kisegítő lelkész ’68 és ’72 között. Itt nemzetiségileg is és vallásilag is nagyon vegyes e vidék. Románok, szászok és magyarok éltek együtt. Vallásilag is megosztottak voltak. A románok ortodoxok, a szászok evangélikusok. A magyarok katolikusok, reformátusok és unitáriusok. Elég nagy volt a kihívás olyan szempontból, hogy a katolikus templomban is három nyelven folyt a liturgia: németül, románul és magyarul. Amikor odakerültem és megtapasztaltam, hogy milyen a helyzet, akkor kíváncsi voltam arra, hogy a vagy megszokik, vagy megszökik mondás hogyan teljesül velem kapcsolatban. Nem szöktem meg. Aztán hat évet voltam plébános Balázsfalva mellett, Türben. Akkor ott még magyarul kellett misézni, de már Balázsfalván románul is kellett. Innen kerültem Gyulafehérvárra, hogy a kispapok lelkivezetője és tanára legyek. Itt tizennyolc és fél évet töltöttem el. Ez az időszak nemcsak a kispapok tanításával telt. 1994-ben betegség miatt lemondott Bálint érsek úr, és akkor Jakubinyi érsek úr mint korábbi segédpüspök lett az egyházmegye vezetője, akkor ő az egyházi kormányzatban is igénybe vett. Így korábbi feladataim mellett kinevezett általános helynöknek is. Ezért egy kis betekintésem volt abba a munkába is, és éppen ezért nem volt olyan nagy meglepetés a püspöki kinevezés. Viszont tény és igazság az, hogy én szívesebben maradtam volna a kispapok nevelésében. Az érsek úr nagyon ragaszkodott hozzám. Egy évvel jártam fölötte, és mint kispapok is nagyon jól ismertük egymást, éppen ezért ragaszkodott hozzá, hogy én legyek a segítsége. 1996. december 18-án II. Szent János Pál pápa kinevezett püspöknek, és 1997. március elsején itt a csíksomlyói kegytemplomban felszentelt Jakubinyi érsek úr püspöknek, az egyházmegye segédpüspökévé.

 

– Nemcsak itt szentelték fel, hanem segédpüspöki tevékenységét is itt végezte Csíkszeredában. Ez mit jelentett a püspök atya számára?

 

– Érdekes módon most utólag kerültek hozzám bizonyos dokumentumok Bálint érsek úr hagyatékából. Az egyik írásában fedeztem fel, hogy már neki az volt az elgondolása, jó lenne, hogyha nem mind a két püspök Gyulafehérváron lenne, hanem az egyik itt a Székelyföldön, hogy közelebb legyen a hívekhez. Ezt végül Jakubinyi érsek úr valósította meg. Egyszer ide a kápolnánkba járó idős néni azt mondta: „Jaj, püspök úr, milyen jó, hogy mi mindennap láthatjuk a püspököt, régebb csak hétévente, amikor bérmálni jött, akkor láttuk.” Ez a történet is azt mutatja, hogy fontos az, hogy egy vezetőember nagyon sokat legyen a közösségben, elérhető legyen. Éppen ezt próbáltatta az érsek úr velem megvalósítani, és elmondhatom, hogy a 23 év alatt rengeteg ünnepségen vettem részt, nemcsak kimondottan egyházi, hanem nemzeti és másfajta ünnepségeken is. Éppen azért, hogy képviseljem az egyházunkat, azért, hogy találkozzon az ember az emberekkel, mert az a tapasztalat, hogy a kapcsolatokon nagyon sok múlik. Én úgy érzem, hogy a 23 év itt való tartózkodásom gyümölcsöző volt az emberek számára. Éreztem az emberek részéről is a megbecsülést és a szeretetet. Amíg élek, vagyok, egészségem van, és tudok tevékenykedni, addig – az új érsek szavai szerint is – teszem a dolgomat.

 

– Mit üzen az egyházmegye híveinek?

 

– Szombaton lesz az utódomnak a püspökké szentelése. Én ezzel kapcsolatosan arra buzdítom a kedves híveket, hogy fogadják szeretettel, és legalább úgy, mint ahogy engem megbecsültek, becsüljék meg őt is. Segítsék és támogassák abban a munkában, amelyet értük fog tenni és cselekedni ő is. A kedves híveknek azt is üzenem, hogy továbbra is hűséggel szeretettel ragaszkodjanak papjaikhoz, egyházközségükhöz, hitükhöz, hiszen Szent István királyunk, akit az elmúlt napokban ünnepeltünk, örökségképpen a keresztény hitet hagyta ránk. Az ő buzgólkodása nyomán lettünk keresztények, és legyünk, maradjunk magyarok, székelyek és benne keresztények.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Hirdetés