Hoppipa

A jobb füle profi mód alkalmazkodott a családi étkezések alatt 20-30 centis távolságból direktbe kapott becsmérlő hangorkánokhoz. Egész jól megedződtek hallójáratai az évek alatt, s nemhogy halláskárosult vált volna belőle, hanem az ember számára szinte hallható 10 decibellel messziről felé érkező hangokat is azonnal képes volt interpretálni. Ennek ellenére örült, ha csupán hetente egyszer – többnyire vasárnap – volt alávetve a szörnyű tortúrának.
Hoppipa ugyanis nem szeretett enni, a családi ebédektől meg egyenesen rettegett. Amint nyiladozni kezdett aranysárga selyemhaja alatti, formás kis koponyájában az értelem, néha rafinált módon sikerült igazoltan távol maradnia, később meg immunissá vált az értelmetlen hőzöngéssel szemben. Rendszerint méla undorral figyelte, amint három családtagja élvezettel szürcsöl, kéjesen csámcsog, mámoros tekintettel rágcsál, teljesen átadva magát a táplálkozás gyönyörének. A harmadosztályú tömbházlakás szűk konyhájában az egyik asztalfő szorosan a falhoz taszítva, másik végében feszített a családfő, a téglalap egyik hosszabb oldalán terpeszkedett anyja, másikon bátyja. Hoppipának – mint valami betolakodónak – csupán az asztal bütüje jutott, apja meg testvére között. Itt húzta meg magát, mindannyiszor remélve, kimaradhat a gusztustalan társasjátékból. Többnyire nem sikerült láthatatlanná válnia, mert időközönként jobb fülébe üvöltözve apja emlékeztette a játékszabályokra: aki nem eszi meg a levest, nem kap másodikot, s örökre búcsút inthet a desszertnek; senki nem állhat fel az asztal mellől, amíg mindent meg nem eszik; illik dicsérni a szakácsot, ajnározni a főztjét.
Ezúttal viszont a zsíros csontoktól roskadozó asztal fölött bal felölről támadt rá a rikácsolás: „Mit ülsz ott, mint egy hoppipa?” Érezte, amint kimozdul helyéről középfülében a kalapács, az üllő meg a kengyel, s miután sikeresen felköhögte a pirított szalonnakockát és akkurátusan elrendezte a szájából kilógó salátalevelet, a legnagyobb érdeklődéssel tette fel a kérdést: mi az, hogy hoppipa? Nem tudta, mi fáj jobban: a jobb oldalról érkezett tasli vagy a „Ne kérdezz hülyeségeket!”. Ekkor szembesült a kegyetlen valósággal: ennek a társasjátéknak végérvényesen örök vesztese lesz.
P. S. Azóta utánanézett a szó jelentésének Kriza János 1936-ban kiadott Erdélyi Tájszótárában, illetve a Magyar Nyelvőr 1948-ban megjelent, 72. évfolyamában.

Szatmári Cecília

: an accessible web community