Nemrégiben jelent meg Hodos László költő újabb  verseskötete  a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó  gondozásában. A könyvről, annak genéziséről a szerző  kortársa, Komán B. János ír.

Most, november utolsó napján friss hír érkezett Budapestről. Megjelent Hodos László második verskötete. Címe: Megtalált versek. (Mentor Könyvek Kiadó. Marosvásárhely, 2020). Költőnk Marosvásárhelyen született 1943-ban, és az ottani művészeti középiskolában érettségizett, majd beiratkozott a Pedagógiai Főiskolára, de tanulmányait abbahagyta, és a város egyik leggyorsabban vezető mentősofőre lett. Első verseit az Igaz Szó, Utunk, Korunk, Ifjúmunkás közölte. Szerepelt a fiatal költők Vitorlaének (1967) és a Megtalált világ (1968) című antológiákban. Első verskötete: Belső táj, világgal (1969) a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál jelent meg. Mind a 790 példány elfogyott, és a nekem ajándékozott is odalett, pedig vigyáztam reá, mert az általam készített akkori Hodos-fényképet ragasztottam be az első lapjára. Sajnos aki kölcsönkérte, elfelejtette, hogy ki a tulajdonosa. A Korunk folyóirat (1969, 12. sz., 1873. o.) azt írta, hogy a szerző vallomása szerint az 1961–1963 közötti termést gyűjtötte össze. Kötete ismertetői közül Vári Attilát (Utunk, 1969. augusztus 8., 2. o.) és a kiváló műkritikust, Szőcs Istvánt említem meg (Igaz Szó, 1969. szeptember 1., 9. sz., 526–527. o.) Tőle idézek egy-két méltató sort. „Hodos László tehetséges, de különleges tehetség (…). Vannak versei (egy pár) amelyekből kisüt egy igazi lírikus heve (…) a szerző elbűvölő egyéniségű, »vagabondus« alkat, bohém, minden »szolid« létformába beleszoríthatatlan…” (uo.)

Laci, Hodos László egyik fiatalkori barátom volt. Sokszor, néha naponta kávéztunk a vásárhelyi Piros Rózsa, a Muskátli és a Bukarest cukrászdában. Olykor Kocziány László tanárom és Bözödi György társaságában. Sokszor Szőcs Kálmán is mellénk szegődött, inkább estefelé, amikor arra kért, hogy kísérjük el a Bulevárdra, ahova találkára ment az „őzlábú” Erikájához. Tíz éven át, első, 1971-es házkutatásomig tartottam Lacival a kapcsolatot. Akkor találkoztam vele utoljára abban a lakásában, amelyről úgy értesültem – tévesen –, hogy a hatalomtól kapta Marosvásárhely főterén, ami nekem valamiért nem tetszett. Évtizedekkel később tudtam meg, hogy az anyósától örökölte azt a gyanúba ejtő lakást.
Hármunk közül Lacit tartottam a legtehetségesebb költőnek, akit azért is szerettem, mert, akárcsak én, kiábrándult abból a világból. Igaz, én akkor még azt hittem, hogy majd a kommunizmus eljövetele, „ha leomolnak a hárommilliárd színű akadály-hegyek”, engem is megsegít a fiatalkori nyomorúságtól. Ő is lázadó, nonkonformista volt, akárcsak énmagam, akit a szekuritaté „felforgató tevékenységet folytató személyként” tartott számon. (Lásd Dr. Szurkos István: Amit nehéz elmondani. Budapest–Stockholm, 2018. Kihallgatás a Komán-ügy kapcsán. 72–74. o., 294, 391. o.; Szurkos András: Meggyámbászott büszke székely. Virtuóz Kiadó és Nyomdaipari Kft., 2020. 239–243. o. és Veress Máriának, Szurkos István könyve szerkesztőjének hozzászólását a világhálón Komán János: Amihez hozzá kell szólnom című írásához.) Míg én óvatos voltam, legalábbis azt hittem, Laci sokszor nyíltan beszélt a szegénységről, a nélkülözésről, egyes társadalmi rétegek nyomorúságáról. 1964. április 11-én, az Ifjúmunkás kezdeményezésére, minket is meghívtak, mi is elmentünk, repülővel, mint fiatal költők, Kolozsvárra, a Gaál Gábor irodalmi körre, ahol az újság főszerkesztője és Bodor Pál voltak a szóvivők. Szerintem a hatalom puhatolózott, tudni akarta, hogy miként gondolkodnak a fiatal tollforgatók. Laci is fölszólalt, és sorolni kezdte, hogy mi mennyibe kerül az üzletekben, és milyen nehéz egyesek élete, hát akkor miként lehet amolyan verseket írni. Lacit egyből leintették, leültették, és akkor én is fölemeltem a kezem. Emlékezetem szerint a következő gondolat volt mondanivalóm lényege: „Milyen jó lenne elmondani, hogy mindenki jól él. A szocializmusban is vannak alacsony alapú társadalmi tömegek…” Az egyik jelen lévő egyetemista, aki később egyetemi tanár lett, közbeszólt, megjegyezve, hogy a marxizmus fogalomtára nem használja a szocializmus korszakában az alacsony anyagi alapú társadalmi tömegek kifejezést. Utólag még azt is megtudtam akkori magamról, Fodor Sándor írónak, a kör akkori vezetőjének emlékeiből, hogy „Komán (…) úgy kiosztotta a kortárs költészetünket (a hazait), hogy azon egy csepp becsület nem maradt.” (Fodor Sándor: Találkozások. In. A Hét, 2001. december 20., 44. sz.) Engem is leintettek. Azonnal fölálltam, pityeregtem, és elhagytam a termet. Laci nyomban utánam jött, majd Keresztes Dénes, a pipagyűjtő pszichológus is, aki – egy kávéházi, késő estébe nyúló beszélgetés után – a szálláshelyére hívott bennünket. Ez a hippi lelkületű, igazmondó Hodos László, aki nem ismerte a félelmet, a meghunyászkodást, aki bolondériázott azzal világgal, egy merész és értékes költeményt írt, amely az általam elmondottakat is igazolja. Ilyen telibe találó verset csakis az akkori világból kiábrándult költő írhatott. Alig van párja az 1990 előtti erdélyi magyar költészetben. Íme: „Állítsátok meg a Földet! / Amíg közéjük nem vágok, / tétlenek az igazságok. // Míg a világot nem tartom, / addig öklöm nincs, csak markom. // A mindenség végzi dolgát, / Isten nem akar csak szolgát. // Helytartói azon hitben / kínoznak, hogy nincsen Isten. // Elnézi, okosan tűri, / életemet földbe gyűri. // Állítsátok meg a Földet, / le akarok szállni róla. // Eltűnök a bűn szagával, / Mintha nem is lettem volna.”
Ötven év elteltével, közös ismerősünk, egyik hajdani fiatalkori barátom közvetítésével, megtudtam, hogy 1966-ban írta ezt a költeményt, amelynek közlési helyét az Utunk irodalmi folyóiratban (1969. augusztus 8., 3. o.) fedeztem föl kilenc, számomra jelentéktelen vers között. Sikerült ismét kapcsolatba lépnem Lacival. Közöltem vele: az egyik tollforgató azzal vádolta, hogy a vers címe egy olasz költőtől származik, a másik pedig azt állította, hogy egy amerikaitól vette át. Az utóbbinak, többek között, azt válaszoltam, hogy a Rómeó és Júlia dráma történetét a nagy angol szerző előtt, már száz évvel korábban egy olasz is megírta, de a nagyszerűbb alkotást élvezhetjük. A megvalósítás mikéntje adja az írásmű értékét. Lacitól a következő választ kaptam:
„Az én storym teljesen prózai. Az 5-ös busz, amelyik Marosszentgyörgyre ment, a November 7 negyedben állt meg utoljára. A szentgyörgyi cigányok, akik jól berúgtak, megrohanták a buszt, és nem lehetett tőlük leszállni. A sofőr lassan elindult, és kezdett gyorsítani. Egy fűrésztelepi asszony elvisította magát: állítsák meg a buszt, le akarok szállni róla! Persze, a busz megállt vagy száz méterrel tovább. Na, ebből a buszból fabrikáltam én Glóbuszt. Az első fogalmazás szerint: Állítsátok meg a Glóbuszt stb. Tehát nem a buszt, hanem a Glóbuszt. 1964-ben letiltották a verseim közlését, de azért Székely Jánosnak megmutattam őket. Tetszett neki, de azt mondta: a Glóbusz régies, írjam át Földgolyóra. Szent Isten, hát ez nem illik ide. Találtam egy köztes megoldást: „Állítsátok meg a Golyót, / Le akarok szállni róla, / Elhagyom én ezt a Földet / Mintha sohse lettem volna.”
Erre egy kicsit húzta a száját, és kinyögte, hogy az utolsó sor pongyola. Írjam át: mintha nem is lettem volna. Mondtam: legyen. Tehát ez a Székely sora. De még dolgozzak rajta. Aztán valamelyik kávéházban, nem emlékszem ki, azt mondta: mit mind Földgolyózol! Írjál Földet! Hát így történt.”
Több laphoz is elküldte ezt a költeményt. 1967-ben Magyarországra is kivitte, de ott sem közölték. Végül K. Jakab Antal csempészte be az említett irodalmi lapba. A rendszerváltás után egyre gyakrabban lehetett hallani Kozsik József színművész előadásában, a Duna TV (1994 szeptemberében, 1995 májusában, 1995 szeptemberében, 2001 októberében, 2002 augusztusában), a TV1 (1994 júliusában) közvetítésében és a Kossuth Rádióban. Talán a költő 70. születésnapja jutott eszébe a marosvásárhelyi Kovács Levente tanárnak, színházi rendezőnek, amikor előadta ezt a költeményt (Népújság, 2013. július 3.)
A jelentős művészi alkotások nemcsak az alkotóról, hanem arról a korszakról és a szerző hozzá való viszonyulásáról is világos képet festenek. Legnagyobb költőink alkotásai is erre tanítanak. Ezt az alkotást, indokolt pesszimizmusa ellenére, ilyennek tartom. De ez nem egy olyan önkárosító pesszimizmus. Lényegében az „Állítsátok meg a Földet, / le akarok szállni róla” verssorok értelmezésem szerint ezt jelentették: „elegem volt Ceauşescu Romániájából, el akarok menni innen”. És elment, átköltözött az anyaországba. „A rendkívül tehetséges költő, akiből kamionsofőr lett, eltűnt a nagyvilágban” – állítja a Népújság cikkírója. (2013. július 3.) Nem tűnt el, mert több költeménye és a most megjelent második verskötete is erről beszél. Igaz, csak ritkán ír verseket. Az idézett költemény megvalósításának módja is figyelmet érdemel. Mindenekelőtt a sorok tömör, a leírtnál többet mondó megfogalmazásaira figyelhetünk föl. Ugyanis az igazságok addig tétlenek, tehetetlenek, amíg nem „vágnak” a hazugságok közé. A hatalom szolgáinak nem lehet ökle, csak kéregető tenyere, marka. A hatalom birtokosai, istenei csak a szolgákat szeretik. „Helytartói azon hitben / kínoznak, hogy nincsen Isten”.
A letűnt politikai rendszer pártaktivistáinak erőszakos ateista tevékenységét juttatják eszembe ezek a sorok. Az égi és a földi uralkodó kiszolgáltatottjának érzi magát a szerző, és ezért akar eltűnni a megállított Földről, aminek bűnös szagát még így is magával kell vinnie. Igen, elkísérte és vele maradt az anyaországban. Még ennél az alkotásánál is beszédesebb az Ovidius és kora című költeménye, amelyet egyetemistaként Szőcs Géza szerette volna közöltetni a hetvenes évek közepén az Echinox című diáklapban. „Megpróbáltam becsempészni a lapba Hodos Ovidius versét. Ez jelentette akkori szerkesztői pályafutásom végét” – írja a Törlesztés című Hodos-vershez mellékelt írásában. (A Dunánál, 2003. január, 2. évf.,1. sz., 68. o.) A versben említett Augustus császárra, aki a költőt Tomisba száműzette, és a feleségére, Líviára utaló sorok félreérthetetlenül Ceauşescut és feleségét juttatják eszünkbe, akikről képeket festettek, szobrokat faragtak, verseket írtak, de nem úgy, mint Hodos Laci.
„S a nép, a megfélemlített, igába tört: / – éljen a császár, tapsol és üvölt.”
Bizonyára még sokan emlékeznek a székelyföldi városokba is ellátogató főtitkárra, akit a talicskásai által betanított, gyakoroltatott „nép” éljenezve, tapsolva éltetett.
Végül egy ellentéttől feszített, optimizmust és kétkedést is sugalló gondolatalakzattal zárja költeményét.
„Nem maradhatok a vágyaimnál: / egyszer tudom, hogy kidől Augustus, mint vén ló, / de jön Tiberius, Caligula és Nero.”
„Az Ovidiust – írja Laci – 1969-ben írtam. Székely Jánosnak megmutattam. Azt mondta: Hodos, maga megőrült. Börtönbe akar tenni minket? Vigye a versét innen, én nem láttam. Távozáskor utánam szólt: különben a vers kitűnő!”.
Érdemes lenne üzenetein kívül esztétikai értékeiről is beszélni ezeknek a költeményeknek, mert szerintem ez a két alkotás is elegendő ahhoz, hogy Hodos Laci neve ne csak az erdélyi és anyaországi költők élvonalában szerepeljen. Mikor ezt a gondolatot hangoztatom, a bolgár N. J. Vapcarov jut eszembe, aki a feleségéhez írt nyolcsoros Búcsú című költeményével került a világköltészet szerzői közé. Amikor Szőcs Géza 2003-ban, Hodos hatvanadik születésnapján közölte ezt a versét, így fejezte be a hozzá mellékelt írását: „(…) több mint harminc év megírása után, végre megjelent. Költőnk hátha kedvet kap arra, hogy ismét írjon. Ennyit most a császár születésnapján”.
Minek is nevezhető az a tömeg, mely Románia városainak tapsterein hurrázta, éljenezte, tapsolta a diktátort és feleségét? Népnek? Csőcseléknek? De csőcseléknek mégse nevezném. Inkább a nép egy részének, amely meghunyászkodva, megalázva, odaterelve, gyáván odaállt. Erre a gyáva, a vezérénél is megvetendőbb embertömegre mondja ki az ítéletét az elkeseredett költő az Akasszátok föl a népet! című költeményében. 
„Kivel, mint barommal lehet bánni, / jobb sorsot kitől s miért érdemel? / Te, ki láthatárra félsz kiállni, / hajnali fénnyel nem is érkezel. / Nem érdemled meg holt vezéred. / Akasszátok föl a népet!”
Laci, kötete megjelenése előtt, elküldte nekem azt a 65 költeményt, amelyeknek az Ovidius és kora címet ajánlottam, ugyanis ez a cím többet mond, mint a Megtalált versek. Itthon, kutatásaim szerint, 1975-ben közölt utoljára verset, az anyaországban 2003-ban A Dunánál folyóirat két, 2018-ban a Zalai Hírlap és 2019-ben a Veszprémi Napló egy-egy költeményét közölte. Talán többet is ír, de ritkán publikál. Írjon keveset a költő is, de értékesebbet, olyant, mint amiről az alábbi költeménye is beszél.

A szerelem gyilkos mivoltáról

Inalva szalad hozzád a kedvem.
Az Olt siet ilyen vágyakozva.
s sarló harap mohón a rozsba,
Mióta beléd szerelmes lettem.

Sólyom kering fönn prédáját lesve,
simogatnálak becézve halkan,
de gyilkos vágyam szívedbe pattan,
madárka sikolt a fűre esve.

Isten éltessen jó egészségben egykori barátom! Bár a Fürst-telep, a családi házatok, egykori találkozóhelyünk már annyira átalakult, hogy ott sem találkozhatunk többé, de remélem, hogy valahol egyszer még összejöhetünk, és választ adhatunk néhány közös kérdésre.

 

HODOS LÁSZLÓ (Marosvásárhely, 1943. július 24.) – költő. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Számos foglalkozással próbálkozott, majd sofőr a marosvásárhelyi mentőállomáson. Első verseit az Utunk közölte. Szerepelt a fiatal költők Vitorla-ének c. antológiájában (1967). 1987-ben Magyarországra költözött.