Kedvenc bűnfajtám a hiúság – jelentette ki sátáni vigyorral az arcán Al Pacino, nagy kedvencem a színészek között – Az ördög ügyvédje című, ma már klasszikusnak számító filmben. Önkéntelenül is ez jutott eszembe, látva, hogy Bukarestben elhúzódnak a kormányalakítási tárgyalások. Pedig elvileg a helyzet egyszerű: a jobbközépnek nevezett politikai alakulatoknak többsége van a parlamentben, és hiába nyerték a választásokat a szocialisták, hoppon maradtak. Elvileg nagyon könnyű megegyeznie a két román pártnak és az RMDSZ-nek. Szükségük van egymásra és a mandátumaik száma, illetve annak pontos ismerete is segít nekik, hogy a különböző kormányzati tisztségeket arányosan osszák el. Ez a közös érdekük a napnál is világosabb. De ne felejtsük el, hogy politikusokról van szó. Esküszöm, hogy nem ironizálok. Na jó, legfeljebb egy kicsit. Mégis próbáljunk meg jóindulattal viseltetni az elöljárók iránt. Elvégre a politikus is ember. Az ő szakmájukhoz is szükségeltetnek olyan erények, amelyek nélkül aligha tudnának érvényesülni a nagy hatalomért folytatott tülekedésben. Ahogy Fülig Jimmy – Rejtő Jenő egyik legnépszerűbb régényhőse – mondta: uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebben a nagy tolongásban. Don Fülignek alighanem igaza van. Az uralkodás, illetve napjainkban a kormányzás nem is olyan nehéz, ha sikerül hatalomra jutnia az embernek. El kell ismernünk, hogy odajutni egyáltalán nem könnyű. A legtöbb politikus a saját pártjában sem jut vezető tisztséghez, egész egyszerűen azért, mert egy elnök bőven elegendő és alelnökből sem kell több tucat. Éles tehát a verseny. Azonkívül a politikában előfordul néha – a rossz nyelvek szerint gyakran, de mi nem akarunk most gonoszkodni –, hogy a leghűségesebb bajtársak is hátba támadják egymást. Csak nagy üggyel-bajjal lehet eljutni a pártelnökséghez, és még az sem garancia arra, hogy miniszterelnök-jelöltséghez. És még egy szót sem szóltam arról, hogy meg kell nyerni a választást, vagy ha nem sikerül, akkor okosan kell szövetségeket keresni. Bitang kemény meló ez. Képzeljünk el egy embert, amint felfelé tekintve hízelgően mosolyog, közben oldalra könyököl és lefelé tapos. Ugye, hogy nincs könnyű dolga? A cirkuszban is fel lehetne lépni ezzel a mutatvánnyal. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a politika kész cirkusz. Távol áll tőlem az ilyen durva egyszerűsítés. A közügyekben, a döntéshozatalban részt venni igenis komoly, rátermettséget, nagy munkabírást és erős idegrendszert (és gyomrot) igénylő feladat. Ez pedig biztosan nem fog menni az olyan embereknek, akiket kétségek gyötörnek és saját alkalmasságukon is naponta elgondolkodnak. Erre egyszerűen nincs idő. A közélet némileg hasonlít az ökölvívásból ismert szorítóra. Ha önbizalom nélkül lépsz a kötelek közé és azon gondolkodsz, hogy a balegyenest vagy a jobb horgot vesd be először, akkor hezitálás közben ki fognak ütni. Gondolom, így sokkal érthetőbb Ludovic Orban ragaszkodása legalább a paralament egyik házának elnöki tisztségéhez. Még az is kicsit snassz egy miniszterelnökség után. Egy politikusnak szükségszerűen magabiztosnak kell lennie, és a hatalom birtokosaként nehéz megállni, hogy az ember ne részegüljön meg tőle. Ha egy kicsit megerőltetjük a fantáziánkat, akkor emberileg érthető. Ezzel együtt amondó vagyok, hogy ne csak a politikusokban keressük a hibát. Annál is inkább, mert a hiúság emberi dolog. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor be fogjuk látni, hogy bizony mi magunk is követtünk el egy-két ostobaságot pusztán azért, mert a hiúságunk meggátolt a racio­nális cselekvésben. Nem hiába mondta kaján kárörömmel Al Pacino, hogy „kedvenc bűnfajtám a hiúság”. Kiss Előd-Gergely