Burus-Siklódi Botond, az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza igazgatója közel harmincévnyi intézményvezetés után nemrég leköszönt, nyugdíjba vonult. Pedagóguscsalád gyermekeként maga is ezt az életpályát tűzte ki céljául és járta be. A számos rangos elismerésben részesült pedagógus és igazgató, mindig, minden helyzetben a legjobb tudása szerint próbált helytállni. Pályáját mindvégig támogatta családja és kollégái, akik iránt a legnagyobb hálát érzi. – Hogyan és mikor választotta a pedagógusi hivatást? – A válasz viszonylag egyszerű. Pedagóguscsaládban születtem és nevelkedtem. Szüleim, édesapám és édesanyám az egész életüket a tanításnak szentelték, tanítottak, oktattak neveltek gyereket és felnőttet, magyart és cigányt egyaránt, Székelyszenterzsébeten. Hosszú évtizedeken át szülőfalum megbecsült tanítói voltak, ott élték le az életüket, és nyilván ennek a példás helytállásnak köszönhetően is, már ekkor megvolt bennem az indíttatás a pedagógusi pálya irányába, hisz ezt a családi környezetem is inspirálta, de persze számos egyéb más is befolyásolt még a későbbiekben. A tágabb családi körben is többen választották és gyakorolták a pedagógusi hivatást. Anyai nagybátyám, Szabó K. Attila a székelyudvarhelyi tanító- és óvóképzőnek volt a pedagógia és lélektan szakos tanára, tanítók és óvónők generációinak nagyra becsült mentora. Ugyancsak anyai ágon nagynéném, a magyar–orosz szakos Nagy Emma tanárnő a székelykeresztúri, most Orbán Balázs nevét viselő gimnázium tanáraként futott be egy nagyon hosszú és gazdag tanári pályát. A szülőhelyhez ragaszkodást tapasztalhattam és tanulhattam meg apai ági nagybátyámtól, Burus Endre tanítótól. Említenem kell testvéreimet, Csaba bátyámat, aki matematika szakot végzett, valamint Emese húgomat, aki az óvónői pályát választotta. És sorolhatnám az unokatestvéreimet, akik közül többen ugyancsak a pedagógusi pályát választották. Ezeket a tényeket alapul véve azt mondhatom, hogy ez a fajta indíttatás egész családunkra nézve meghatározó jelleggel bírt. Mindezek mellett nagyon sok olyan követendő példával szolgáló, személyes kapcsolatokból származó hatás is ért, amelyek a pedagógusi pályára való alkalmasságomat segítették elő, motiváltak és erősítették bennem a pálya iránti elkötelezettséget. Nagyon örülök, hogy ezt a pályát választottam, bár volt nekem egy rövid ideig tartó – hogy is mondjam: „eltévelygésem”, amikor bizonyos külső befolyásolásnak engedve, az érettségi után mégis orvosira próbáltam felvételizni. Abban az időben, a hetvenes évek elejéről beszélünk, mint ismeretes, nagyon nagy volt a konkurencia arra a kevés meghirdetett helyre, akár tíz-tizenöten is jelentkeztünk egy helyre. A felvételi végül többszöri nekifutásra sem sikerült, így következhetett a pedagógusi pálya, amelyet nagy-nagy lelkesedéssel és szeretettel gyakoroltam egész eddigi életemben. – Számos jelentős tisztséget töltött be, jelentős szerepeket vállalt. Hogyan alakult szakmai pályafutása a kezdetektől napjainkig? – Tanulmányaim végeztével Di­csőszentmártonban kezdtem tanítani magyar tagozatos iskolában, fizikát és kémiát tanítottam, az általános és középiskolában egyaránt. Dicsőszentmártonban nyolc évet tanítottam, családot is ott alapítottam. Hogy miként kerültem újra közelebb szülőhelyemhez? Ebben a törekvésemben a családdal való szorosabb kapcsolatfenntartás gondolata vezérelt. Amikor a kilencvenes évek elején a csíkszeredai székhelyű Hargita Megyei Pedagógusok Háza meghirdetett versenyvizsgára egy módszertanos tanári állást, jelentkeztem, megméretkeztem és el is nyertem, így ezerkilencszázkilencvenegy szeptemberétől már itt kezdtem a tanévet. Az előbbi ok mellett az is hozzájárult a váltáshoz, hogy a dicsőszentmártoni helyzetem ellehetetlenülni látszott. A rendszerváltás után, mint annyi más helyen a megyében, önálló magyar iskolát szerettünk volna létrehozni a városban, ami azonban itt is, mint megannyi más helyen, óriási ellenállásba ütközött. Ebből számos kellemetlen helyzet adódott, nem akartam a magyar közösséget (is) megosztó személlyé válni, ez is befolyásolt a döntésünk meghozatalában. Feleségemmel úgy döntöttünk, hogy élünk a kínálkozó lehetőséggel, és elköltözünk. Nehéz döntés volt. Azóta itt élünk Csíkszeredában. Beder Tibor főtanfelügyelő nevezett ki az akkori Pedagógusok Házának ideiglenes igazgatójává. Kezdeményezésére még az év decemberében minisztériumi küldött előtt is vizsgáztam, és így elnyertem az igazgatói tisztséget, most már miniszteri kinevezéssel megerősítve. Ezt a tisztséget mostanáig, leköszönésemig betöltöttem. Az igazgatói kinevezést ezt követően minden négy évben minisztériumi bizottság előtt tett vizsgával kellett újra biztosítanom. Emellett, egy időben az igazgatással, kilencvennégy és kilencvenhét között Hargita megye főtanfelügyelő-helyettese is voltam. Akkoriban még a tanügyi reformok végeláthatatlan sorának első éveit éltük, legalábbis kinyilatkoztatás szintjén, és én néhány évig ezek bevezetéséért voltam felelős, majd azt követően maradtam továbbra is a Pedagógusok Házának az igazgatója. Közben az én szakmai életemben is a közoktatásban megszokott rendnek megfelelően egymást követték a pedagógusi karrier lépcsőfokai. Véglegesítő, II-es, majd I-es didaktikai fokozat megszerzése, mesteri képzésen való részvétel, posztgraduális képzésen másoddiplomázás. Tagja voltam a céljai szerint más, jobb sorsra érdemesült közoktatási minőségbiztosítási hivatal működési szabályzatát kidolgozó munkacsoportnak, jelen pillanatban is aktív tagja vagyok a továbbképzési programokat akkreditáló minisztériumi szakmai bizottságnak, a Magyar Pedagógiai Társaságnak, a Magyar Természettudományi Társaságnak, a Külhoni Magyarok Oktatási Tanácsának, annak Közoktatási Bizottságának. Az évek során több mint száz közoktatási témájú konferencián vettem részt úgy is mint szervező, de úgy is mint meghívott résztvevő, sok esetben pedig mint előadó vagy szekcióvezető. Ezen alkalmakkor lehetőségem nyílt szakmai kapcsolatokat kialakítani hazai és főleg anyaországi közoktatási és neveléstudományi szakértőkkel, pedagógiai intézeti, főiskolai és egyetemi tanárokkal, oktatáspolitikusokkal, kutatókkal. A szakmai kapcsolatok mellett sokszor baráti kapcsolatok is születtek, amelyek tartósaknak bizonyultak, évek múl­tával is működnek. Gondolom, a beszélgetésünk terjedelmi korlátai nem engedik meg a részletekbe bocsátkozás lehetőségét, így maradok csak az általánosságok szintjén való emlékezés határán belül, szakmai pályafutásom lelkemhez is legközelebb álló részéről azonban mindenképpen említést kell tennem: a magyar pedagógusok szakmai érdekvédelmi szervezetéről és azon belül mindeddig végigjárt utam is része az életemnek, mégpedig nem is akármilyen szinten, hanem a legmagasabb fokon. Bár a szövetségünk alakuló ülése jegyzőkönyvének az aláírói között nem szerepelek, mert nem lehettem ott, mégis az alapítók közé sorolom magam. Az alakulást követő időszakban voltam Lászlófy Pál alapító elnökünk elnöki tanácsosa, a székelyföldi központunk vezetője, majd a szervezet főtitkára, kétezer-tizenegytől pedig, Lászlófy Pál örökös tiszteletbeli elnökünk leköszönését követően a szövetség választott elnöke vagyok és szeretnék is maradni mindaddig, amíg elnöktársaim és a tagság is úgy akarja. A Pedagógusok Háza mint állami intézmény és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége mint civil szervezet eddigi élete – bizonyos mértékig személyemnek is köszönhetően – szorosan összefügg. A Ház az elmúlt évtizedekben nemcsak a szövetség székhelyének biztosított teret, helyet az egyre modernizálódó épületében, hanem szakmai programjaink szimbiotikus egymásba fogódzása is példaértékű, sajátos egyéniséget kölcsönzött mindkét szervezetnek. Sikertörténet ez a rugalmas egymásba kapaszkodás, büszke vagyok arra, hogy részese lehettem ennek a történetnek. Ezáltal az elmúlt harminc év egy értékes munkakapcsolaton túl egy életre szóló barátsággal is megajándékozott. Ugyanis mindez idő alatt Lászlófy Pállal, Pali bácsival emberileg is úgy viszonyultunk egymáshoz, hogy ezt aligha lehetett volna jobban csinálni, és ez valóban egy példátlan együttműködést eredményezett. Áldásos és virágzó kapcsolatot, amelyben tényleg helyén van minden, és a munkaviszonyok mellett emberi, baráti kapcsolatról is szól. Én csak kívánni tudom, hogy más szervezeteknek is sikerüljön hasonló emberi kapcsolatokat kialakítani és fenntartani. Életmentő lehet válságos időkben. Életem nagy ajándéka, és ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy immár közel harminc éve a közvetlen közelében élek és fejthettem, fejthetem ki tevékenységemet, élvezem a korlátok nélküli bizalmát, barátságát. Ez pedig sokat, talán a legtöbbet jelenti számomra. – A kilencvenes években szükségszerű és indokolt volt a régi intézmény helyére egy új kiépítése. Beszélne az akkor zajlott a folyamatokról és az akkori körülményekről? – A Pedagógusok Háza mint intézmény már a régi rendszerben is működött, aztán a Ceaușescu-korszak utolsó éveiben megszüntették, mert veszélyesnek találták, bizonyos pártpolitikai érdekekkel szembeni vélt vagy valós okok miatt – ezt nehéz megállapítani, de működését beszüntették. A változások első évében, ezerkilencszázkilencven januárjában, miniszteri rendelettel hívták újra életre országszerte a Pedagógusok Házának intézményeit, mint a megyei tanfelügyelőség alárendeltségébe tartozó, megyei érdekeltségű állami létesítményeket. Egyfajta háttérintézményként határozták meg a feladatukat, elsősorban a tanügyi alkalmazottak, tanárok, tanítók, óvónők és kisegítő személyzet szakmai továbbképzéséért felelt. Módszertanilag az Országos Neveléstudományi Intézet hatáskörébe, de adminisztráció tekintetében a tanfelügyelőséghez tartozott az intézmény. A kilencvenes évek változásaival szembenéző szervezetként nehezen találtuk a helyünket, nehezen tudtuk újra elhelyezni magunkat intézményként a kollégák mentális térképén. Az egyik legfőbb törekvésünk az első években az volt, hogy ismertekké, elfogadottakká, majd elismertekké váljunk megyeszinten. Frissen kinevezett igazgatóként nagyon sokat tanultam Beder Tibor akkori főtanfelügyelőtől, akivel nagyon gyümölcsöző volt a közös munkánk, együttműködésünk. Teljes mértékben szabad kezet adott abban, hogy miként alakítsuk ezt az intézményt. Nyugati mintára, pedagógiai és eszköz jellegű szolgáltatásokat is nyújtani tudó intézményi modellt próbáltunk felépíteni, meghonosítani, amihez nagyon sok szakmai és anyagi segítséget, támogatást kaptam intézményi szinten. Több tanulmányi úton vettem részt, elsősorban Magyarországon, ahol számos pedagógiai intézményt kerestem fel, megfigyelhettem működésüket, és lehetőségem nyílt kapcsolatokat kialakítani. Aztán a kilencvenes évek közepén egy négy szemeszteres posztgraduális képzésen is részt vettem a gödöllői Szent István Egyetem Gazdasági és Társadalomtudományi Karán. Hu­mán­erőforrás-menedzseri képesítést szereztem, amely a későbbiekben sokat segített a munkám során. A Pedagógusok Házának több fejlődési szakaszát hangsúlyoznám ki: a kilencvenes évek elejétől egészen a kilencvenes évek közepéig az útkeresés folyamata zajlott, ebben az időszakban vettünk birtokba egy lerobbant épületet. Ezt próbáltuk évről évre az akkori pénzügyi viszonyok közepette, kevés pénzből, de a gazdasági szempontokat is figyelembe véve, mindenféle alapok és támogatások gyűjtésével, valamint saját jövedelmünk biztosítása és fejlesztési célokra való visszafordítása révén felépíteni. Hosszú évekre volt szükség ahhoz, hogy kialakítsuk azt a környezetet, amely magas szinten is megfelel és elfogadható körülményeket biztosít a legkülönbözőbb típusú rendezvények szervezésére. Kis túlzással, klasszikust parafrazálva, a semmiből egy új, más világot teremtettünk. Egy, a haladást és szakmai igényességet szolgáló, kedvünkre való világot. Aztán ezt a kezdeti, elsősorban az infrastruktúra kialakítására koncentráló periódust követte egy, a tartalomra is nagy hangsúlyt fektető időszak, amely elsősorban Andrei Marga professzor miniszteri tevékenységével hozható összefüggésbe. Lényegében ekkor indult be a tanügyi rendszer radikális átalakítását célzó reform, valamint a decentralizációnak a jegyeit magán viselő kezdeményezések sora, amikor végre lehetett olyan szakmai programokat szervezni, és ezekre finanszírozást szerezni, amelyek valóban minőségiek voltak. Ezt a felívelő periódust aztán a hazai tanügyi rendszer jól ismert instabilitása követte, amikor a korábban említett minisztert egymás után követték tisztségbeli utódai, természetesen mindegyik a maga elkezdett, de soha végig nem vitt, be nem fejezett reformelképzelései­vel. Ebben az időszakban számtalanszor fenyegette az intézményt a megszűnés veszélye, de végül is sikerült megmaradnunk, valamint olyan elismertséget kivívnunk a kollégák előtt is, amely a megye egyik legdinamikusabban fejlődő oktatási intézményei közé sorolja a Pedagógusok Házát. Az elmúlt évek során igyekeztünk minden egyes miniszter szakmai stábjával kapcsolatban lenni, és így közvetlenül is éreztük az intézkedéseik rendszerre gyakorolt hatását. Összességében három olyan minisztert tudnék kiemelni, akik modern rendszerszemléletükből adódó reformintézkedéseikkel érdemben hozzájárultak általában az oktatási rendszer, ezen belül pedig intézményünk működéséhez, hangoztatva annak kulcsintézmény szerepét a humánerőforrás fejlesztése terén: Andrei Marga, Mircea Miclea és Daniel Funeriu. – Nyugdíjba vonult a Pedagógusok Háza éléről. Miért döntött így? – Igen, jól értesült, sőt már meg is történt az átadás. Az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza igazgatói székét adtam át kiszemelt utódomnak, Ferencz Salamon Alpár László tanár úrnak. Már korábban megbeszéltem a családommal és el is döntöttem már egy évvel ezelőtt, hogy mihelyt elérem a nyugdíjkorhatárt, habozás nélkül élek a nyugdíjaztatásom lehetőségével és átadom a helyemet. Ennek ez a rendje, lezárul egy életszakasz az életemben, jöjjön a lendületesebb ifjúság, szülessen újra az intézmény az új vezetés alatt! Ez év januárjában közöltem a szándékomat a szakmailag érintettekkel a hierarchiában. Természetesen a „kiszemelt” utódommal, Ferencz Salamon Alpárral már régóta szakmai beszélgetéseket folytattunk az utódlásról. Sok minden összeköt minket, hozzáértése, elkötelezettsége és elszántsága, szakma iránti lojalitása imponáló, meggyőző, így megnyugodott lelkiismerettel hagyakoztam. Bár egész tanévre szóló miniszteri kinevezésem volt, elhatározásomhoz és ígéretemhez híven szeptember végén kértem a felmentésemet. Így történt, hogy október 15-ei hatállyal a miniszter asszony elfogadva és jóváhagyva a kérelmemet, engem kérésemre felmentett a tisztségemből, Ferencz Salamon Alpárt pedig kinevezte igazgatónak, aki azóta már át is vette a Pedagógusok Házának a vezetését. Azzal a reménnyel és bizakodással adtam át a stafétabotot közel harminc év után derék utódomnak, hogy az általam megtett út, az én szakmai munkám sem volt hiábavaló, és hogy fiatalosabb lendülettel, más stílussal a hagyományokra építve az új vezetésnek köszönhetően az intézmény fejlesztése újabb lendületet fog kapni. – A munka velejárója a siker és a nehézség. Mi jelenti Ön számára a legnagyobb elégtételt és mi az, amit nehézségként említene? – Kezdjük a pozitív dolgokkal. Számomra óriási elégtétel az, hogy az előbbiekben említett út, amelyet bejártam az elmúlt közel harminc év alatt, nem volt hiábavaló. Azt hiszem, hogy nem túlzok, hogyha azt mondom, hogy az évek során egy olyan európai szintű intézményt, egy többfunkciós képzési teret és forrásközpontot létesítettünk Csíkszeredában, amely az oktatási rendszert szakmai szempontok szerint, az igényesség és minőség jegyében képes szolgálni. Ez volt a célunk, az intézmény pedig a büszkeségünk, az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza. Nyilván ez nem egyedül az én érdemem, természetesen az évek során hál’ istennek számos rendkívüli kollégával tudtam együtt dolgozni, együttműködni. A csúcs-működési időszaknak a Beder Tibor főtanfelügyelősége alatti időszakot számítom, mert azután következtek a megszorítások, fokozatosan csökkent a személyzet létszáma, mostanra már nagyon szűk humánerőforrás-keretek között és talán még rosszabb anyagi háttérrel működik az intézmény. Sajnos országos szinten a szakminisztérium viszonyulása ehhez az intézményhez túlságosan is sablonszerű, fűnyíró-effektus, a mindenki egyforma filozófiája érvényesül. Sajnálatos tény, hogy ebből a sablonból nem tudott ki-, illetve felülemelkedni megyénk oktatásirányítása sem, bár a hatalmuk és intézkedési lehetőségük is megvolt erre. Egyetlen tényszerű magyarázat az, hogy nem jelentett igazán prioritást a humánerőforrás fejlesztése erre szakosodott intézményi keretek között, és maradt csak a kinyilatkoztatások, a hivatalos narráció szintjén. Többrétű, komplexebb probléma ez, tudom, de tény, hogy ezt csalódásként éltem meg, mert hiányérzetet okozott. Minthogy az is, hogy hivatalosan nem válhattunk országos magyar továbbképzőközponttá, bár minden intézményi és infrastrukturális adottságunk megvolt erre. Ebbéli törekvésünket politikai döntés lehetetlenítette el. Megnyugtat viszont, hogy ha formálisan nem is, de informálisan mégiscsak az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza és a benne működő szakmai szellemi műhely jelenítődik meg az erdélyi – és nem csak – pedagógusaink mentális térképén, ha szakmai fejlesztésről, továbbképzésről esik szó. Ez pedig köszönhető, és mindemellett még sok minden más is, a szakmai érdekvédelmi szervezetünknek, a mi szövetségünknek. De erről a bonyolultnak tűnő, ám rendkívül hasznos és gyümölcsöző együttműködésről talán egy másik alkalommal. – A szakmát érintően számos dologról szó esett, térjünk át most a családi életére… – Szívesen, hiszen a család nagyon fontos szerepet játszott az életemben. A család jelentette és jelenti ma is azt a hátteret, a menedéket, amelyre a fárasztóan kimerítő, sokszor stressztől terhelt mindennapjaimban olyan nagyon szükségem van nekem is, mint bárki másnak. Számtalan, elég nagy gyakorisággal előforduló, sokszor többnapos otthontól való távollét után megnyugtató környezetbe tudtam hazaérkezni. Ezt a megnyugtató, szeretetteljes környezetet jelentette a családom a hosszú évek során. Ezt köszönöm ezúton is nekik. Nyolcvanháromban kezdtem meg pedagógusi pályámat Dicsőszentmártonban, ott alapítottam családot. Két fiúgyermekünk született, akik nem sokkal megszületésük utáni elköltözésünk miatt már inkább csíkszeredainak érzik magukat, mint dicsőszentmártoniaknak. A nagyobbik fiunk designer, grafikus, művészeti igazgató egy integrált, vizuális és verbális kommunikációs szolgáltatásokat nyújtó ügynökségnél, a kisebbik fiunk orvosit végzett és jelen pillanatban gyakornok-traumatológusként dolgozik az országos baleseti intézetnél. Ilyen tekintetben az én közvetlen családomban megszűnni látszik a pedagógiai vonal. Talán az unokáim valamelyike folytatja majd a hagyományt. Én nagyon remélem. Mert a tágabb családi köröm pedagógus tagjai mindig példaképként jártak előttem, ez számomra fontosnak és meghatározónak bizonyult, akárhányszor megmártóztam benne, bőven meríthettem ebből a környezetből, ez pedig kötelez. – Mi szolgáltatja Ön számára a legnagyobb hajtóerőt az életben? – Hiszem, hogy a hajtóerő eredetét is a gyökerekben kell keresni. Bennem is lüktet egy éltető erő, amit semmi nem tud kiirtani. Ez az otthonról hozott, egész életem alakulását meghatározó példa, ami mindig elevenen él bennem. Diákkoromban középiskolás tanáraim többsége is példaképemmé váltak, hisz cseppként a tengerben megmaradni és működtetni egy magyar intézményt, oda kivételes tanárok kellettek. Ezek azok a hatások, amelyek értek és egy életre belém ívódtak, ez az, amire az ember azt mondja, hogy igen, ezt érdemes továbbvinni a saját életében is. A későbbiekben a barátoktól, szakmabeliektől és diákjaimtól kapott lélekemelő visszajelzések ezt az érzést és mentalitást még inkább erősítették, elmélyítették bennem. Márait idézve: „Igen, az utaknak értelmük van” – ezt hiszem, ez motivál, és őszintén remélem, hogy az általam eddig megtett útnak is megvan a maga értelme, és ennek a környezetem is hasznát látja majd. Mondhatom, hogy elégedett vagyok és hálás is ugyanakkor. Mindenkinek, akik segítettek végigjárni ezt az utat. Az a tény, hogy eddigi tevékenységemet állami kitüntetésekkel is elismerték, nagy elégtétel szakmai téren. Büszke vagyok a Magyar Érdemrend lovagkeresztjére, amelyet Áder János elnök úr adományozott, és amelyet „az erdélyi magyar nyelvű oktatás és nevelés számos területén végzett fáradhatatlan és nélkülözhetetlen tevékenysége, valamint a csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusok Háza létrehozása érdekében végzett példaadó munkája elismeréseként” vehettem át. Hasonló elismerésképpen kaptam meg a román állami kitüntetést is. Mégis talán a legbüszkébb arra vagyok, és a legmeghatóbb pillanat számomra az volt, amikor a kollégák közvetlen elismerésének jeleként ezelőtt tizenöt évvel, az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza élén végzett munkám elismeréseként én is megkaphattam a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életműdíját, az Ezüstgyopár-díjat. Az állami kötelékből való nyugdíjazásommal lezárul életemnek egy szakasza, végére értem egy útszakasznak. A stafétabotot átadtam, nyugodt a lelkiismeretem, meg vagyok győződve arról, hogy hozzáértő, biztos kezekbe került. Az elkezdett út tehát folytatódik. Hozzáértéssel, értelemmel. Hálás vagyok a sorsnak, hálás vagyok a családomnak és a Jóistennek, hogy az általam elkezdett útnak ezt a jelentős részét végigjárhattam.