Fura dolog az újságírói szakma. Alapvetően tájékoztatunk, megírunk érdekes, figyelemfelkeltő, közérdekű dolgokat. Közben persze figyeljük, mi is érdekli az embereket, mit olvasnak, mi vált ki reakciókat. Naponta szembesülnünk kell azzal, hogy a balesetek, a botrányok, a balhék vonzzák a legtöbb olvasót. Bár idézőjelbe is tehetném, hiszen a legtöbben aligha jutnak túl a főcímeken, legfeljebb a bevezetőkön. Mi pedig rohanunk, hogy elkapjuk időben a megfelelő pillanatot, frissen, mielőbb megírjuk az eseményeket. A legjobb, ha szóba állhatunk az áldozattal is, nem számít, éppen mekkora sokkhatás alatt van, vagy mennyire meg van ijedve. A lényeg, hogy mondjon pár szót, amit idézhetünk, és gyorsan menjen be a lapba. Jól is van ez így, nagy a hírverseny, mindenki szeretne első kézből informálódni, egy kicsi pluszt belevinni a munkájába. Csakhogy közben nem szabadna elfeledkeznünk arról, hogy az események, sorsok, tragédiák mögött emberek állnak, sérült, ijedt, bizonytalan emberek. Rájuk is gondolnunk kell, amikor papírra vetjük a sorokat, és tudnunk kell úgy megszólítani őket, hogy ne érezzék magukat kellemetlenül. Vagy legalábbis ne nagyon. Mindez a tegnapi napon futott át az agyamon. Értesítés érkezett a katasztrófavédelemtől egy balesetről. Jó tudósítóhoz méltóan rohantam is a helyszínre, ahol egy elég ijesztő baleset nyomait találtam. Fotóztam, ahogy illik, és mivel ott volt a baleset egyik elszenvedője, vele is szóba álltam. Szinte kínos volt megszólítani a fiatal hölgyet, aki azonkívül, hogy rettenetesen megijedt, hálát adott az égnek, hogy egy hajszála sem görbült. A helyébe képzelve magamat, lehet, hogy én elküldtem volna a kedves újságírót melegebb éghajlatra. Nem elég, hogy megtörtént a baj, még egy idegen alak is az orra alá nyomott egy mikrofont. Ahogy így dilemmázgattam magamban, mégis arra jutottam, hogy az emberek általában szeretik magukból kibeszélni a dolgokat. Mindig is így működtünk, amióta társadalomban élünk. Kimondjuk, kiénekeljük, kiírjuk félelmeinket, fájdalmainkat, örömünket, bánatunkat. Az újságíró pedig meghallgat, rögzít, közöl, közvetít. Érdekes szakma az újságírás, én aligha választanék már mást. Farkas Endre