Hirdetés

Demeter Arnold: kritikus lokálpatrióta vagyok

Csíkszentkirályon nőtt fel, jelenleg kulturális szervezőként dolgozik az Erdélyi Hagyományok Háza csíkszeredai székhelyén. Demeter Arnold pályakezdő költő, versei erdélyi és magyarországi kulturális, irodalmi folyóiratokban jelennek meg.

Péter Ágnes
Demeter Arnold: kritikus lokálpatrióta vagyok
Fotó: Kelemen Kinga

– Nem tudom, hogy mit kérdezzek előbb: egyrészt, ha jól tudom, csíkszentkirályi születésű. Milyen élményei kötődnek a vidéki tájhoz, vidéki társadalomhoz? Azért is kérdezem, mert verseiben sokszor feltűnik a vidéki környezet, de nem a napsütötte oldala. Másrészt az is érdekel, hogy miért épp a lírai megszólalásmódot választja.

– Az, hogy én szentkirályi vagyok, és költészettel foglalkozom, összefügg. Régebben aktív tagja voltam a Csíkszentkirályi Vadrózsa Néptánccsoportnak. Csoportvezetőink, Kelemen Szilveszter és Gabriella táncszínházi előadásokat kezdtek rendezni. Az egyik fellépés után írtam egy versikét, és azután Szilveszter megkért, hogy pár előadásra írjam meg a kötőszövegeket. Rímes-ritmusos versek voltak ezek, ő adta a hozzávalót – a témát –, és én megírtam. Ezután egyre többször kezdtem írogatni, többnyire badarságokat. Azt most is írok, viszont a kisgyermek is motyogás közben kezd el beszélni, és azt hiszem, a badarságok között tudok mondani egy-egy jó dolgot is. Persze ehhez, úgy gondolom, egy idő után tudatosságra van szükség. Később a publikálás vágyával több lapnak is küldtem a verseimből, és nagyon örültem, mert itt is, ott is elfogadták a szövegeim, többek között – hogy csak az erdélyi részről beszéljek – a Székelyföld kulturális folyóirat, a Helikon, az Újvárad, a Látó, de többször is volt lehetőségem megjelenni az Erdélyi szép szó antológiában. Kaptam jó és építő megjegyzéseket is, ami mindig segített. A visszautasítást sosem vettem magamra, mindig azt éreztem ilyenkor, hogy meg kell állnom, és még dolgoznom kell azzal a szöveggel. Fontosnak tartom az alázatot, és ezt nemcsak az irodalomra értem, hanem bármilyen területre, hisz alázat nélkül talán nem is érdemes belekezdeni semmibe, s ha idővel elmúlik, akkor meg folytatni értelmetlen. Később, elsőéves egyetemistaként is visszajártam a néptánccsoportba, de lassan be kellett látnom, hogy ott kell hagynom. Ez idő alatt viszont rengeteget írtam, ipari gyártómunkának képzeltem az írást, azt gondoltam, hogy ez így működik. Jó volt, hogy kipróbáltam, mert megtanultam, hogy nem így van. Kell minden részről a tanulópénz.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!

Hirdetés

– És a vidéki élményeihez visszatérve: mintha tükröt szeretne tartani a verseivel annak a környezetnek, amelyben felnőtt, és amelyben él.

– Nem szeretem idealizálni, romantizálni a dolgokat. Tény, hogy részben a környezetem formált olyanná, amilyen vagyok, de felelősséggel tartozom a valóságnak, mert úgy látom, hogy itt, a csíksomlyói Mária lábánál megesszük egymást. Elég sokszor megjelenik a szövegeimben, hogy mi nem jó, pedig tudom, arról is beszélni kell, ami pozitívum, és akarok is. Elsősorban az foglalkoztat, hogy mi mindennel szembesül az ember a családban, aztán a tágabb környezetében, milyen történetekkel találkozik, legyen szó múltról vagy jelenről. Viszont én is konok székely vagyok, nem bújok ki ez alól, ugyanakkor el is akarom mondani, hogy milyen bajom van a környezetünkkel. Nem eladni akarom, hanem továbbadni, s ebbe nem csak a jó tartozik bele. Hirtelen azt is mondhatjuk, hogy minden zavar, de ez nem igaz. Azt hiszem, jogos, ha székelyföldi fiatalként nincs ínyemre az identitás kiárusítása és a vak vezet világtalant jelenségek. Botházi Mária fogalmazta meg nagyon találóan, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak – de Székelyföldön ez pláne igaz – akkor jó, ha közben egy kicsit rossz is. Beletörődünk a nehézségekbe, elfogadjuk a rosszat, legyen helyzet vagy személy, hogy mindenért szenvedni kell egy kicsit, és ha minden jól megy, akkor gyanakodunk magunkra, másra. Nagyon szürreális beszélgetéseket lehet hallani a családi asztalnál, hivatalokban, kocsmában, sörözés közben. Sokszor az is zavar, hogy bizonyos dolgokat csak azért teszünk úgy, ahogy, mert úgy szokás, még akkor is, ha valakinek az egyértelműen nem jó – legyen szó társadalmi normákról, szerepekről vagy elvárásokról. Ragaszkodunk az elvárásokhoz. Másokról szól az életünk, nem magunkról, és ami folyamatosan visszaköszön, kapaszkodunk mások nyomorába, mert addig is nem kell a sajátunkkal foglalkozzunk. Közben pedig azt is tudom, hogy a mondanivalóm nem annál fog célba érni, akinél feltétlenül kellene, mert a verseimet nem az olvassa, hanem az, aki talán éppúgy vélekedik, mint én.

Demeter Arnold: kritikus lokálpatrióta vagyok

– De azért csak kap visszajelzéseket olvasóktól vagy szakmabeliektől?

– Persze, és mind a kettőt nagyon fontosnak tartom. Kapok pozitív és építő jellegű visszajelzést is, ami szerintem fontos, hogy jobb minőségű szövegeket tudjak írni, amelyek hitelesen reprezentálják az általam felmutatni, megmutatni kívánt világot. Egyszer meghívtak a Marosvásárhelyi Könyvvásárra egy beszélgetésre, hogy olvassak fel a verseimből, és a közönségből egy hölgy elkezdett sírni, miközben olvastam. Akkor nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, mert nem értettem. De végül is épp az a lényeg, hogy ezek a versek valamit megmozgassanak az olvasókban.

– Prózát nem ír?

– Egyelőre a verses formában érzem magam kényelmesen, de vannak ötleteim és elképzeléseim prózára is, hogyha majd „nagy” leszek, akkor megírom A regényt. De egyelőre versben próbálom megragadni a lényeget.

– Elindítottak Kassay Annával, a szintén pályakezdő író-rendezővel egy irodalmi műhelyfoglalkozást Csíkszeredában, a Firka Műhelyt, olyan középiskolásoknak, akik szépirodalmat akarnak írni, lírát vagy prózát. Honnan jött az ötlet, szükség volt-e rá, és hogyan működik?

– Októberben tartottuk az első Firka-műhelyfoglalkozást. Arra, hogy jó lenne Csíkszeredában létrehozni egy irodalmi kört, a Fiatal Írók Szövetségének táborában gondoltam először. Ott ugyanis a műhelymunkák igencsak kamatozók. Folyamatosan az volt bennem, hogy otthon miért nincs ilyen, és amikor másoknak is mondtam ezt, akkor felbátorítottak, hogy kell csinálni. Egyedül nem akartam belekezdeni, úgyhogy Nagy Zalán (pályakezdő költő – szerk. megj.) javasolta, hogy Kassay Annával fogjunk neki ennek, mert ő is fiatal, ír, alkot és nagyon lelkes. Elsősorban középiskolások között végeztünk egy kis közvélemény-kutatást, hogy mekkora igény lenne erre, és úgy tűnt, hogy érdemes belevágni. Nem akartuk feltalálni a spanyolviaszt. Csak lehetőséget akarunk adni, hogy kapjanak visszajelzést azok a középiskolások – egyetemisták is akár –, akik írnak, de nincs, akinek megmutassák a szövegeiket. Olvasásra is buzdítjuk őket, és úgy tűnik, hogy van igény erre az irodalmi körre, mert van egy lelkes csapatunk. A Zengő Térben szoktunk találkozni, beszélni, dolgozni, és nagyon hálásak vagyunk Ádám Rebekának, amiért használhatjuk ezt a teret. A kezdeményezésünkre jó visszajelzéseket kaptunk a helyi szakmabeliektől is, például Zsidó Ferenc, a Székelyföld főszerkesztője is örült, hogy elindult egy ilyen kör Csíkban. És persze továbbra is csatlakozhatnak fiatalok, szívesen látunk új tagokat.

– Ha jól tudom, focizik is, tagja a csíkszentkirályi helyi csapatnak. Hogyan fér meg a foci az Erdélyi Hagyományok Háza csíkszeredai fiókjánál kulturális szervezőként végzett munkájával és az irodalommal?  

– Tehetséggel nem áldott meg az Isten, de sportszeretettel annál inkább. Jobban szeretem az amatőr focit, mint ahogyan csinálom, de tényleg minden részében örömömet lelem: a közösségi oldalát, meg azt, hogy a sport tiszta formájáról van szó. Szerintem az nagyon fontos, hogy egy falu ki tud termelni magából egy focicsapatot, amely aktív, és a tagjai hétről hétre pályára állnak. Az amatőr foci jól össze tudja tartani a közösséget, mert aki nem játszik, az nézi, de úgy is részese. Volt olyan meccs, amelyet két-háromszázan néztek végig. Nálunk például, Szentkirályon, ott van Pali bácsi, a falu élő futball-legendája, aki mindig eljön megnézni minket. Jó érzés, hogy van egy folyamatosság ebben, ráadásul édesapám is játszott a csapatban. A focinak ez a formája generációkat köt össze. Szépnek tartom. Ugyanakkor fontos megemlíteni a nehézségeket is, hisz megannyi kihívás vár a csapatok szervezőire szezonról szezonra. Változó a tendencia. Megfigyelhető, hogy van, ahol a falu odaáll, mind a vezetőség, mind a falustársak, hogy az a sportközösség kamatozóan fennmaradjon, de sajnos van, ahol ennek pont az ellenkezője történik. Ez is vesszőparipa felénk. Nem mindig tudjuk tisztelni és értékelni mások odaadását, ezért inkább megnehezítjük a dolgukat.

– Kritikus a környezetével kapcsolatban, mégis, úgy tűnik, nagyon ragaszkodik hozzá.

– Én kritikus lokálpatrióta vagyok. Bennem is volt dilemma, hogy az egyetemi tanulmányok végeztével visszajöjjek-e, de ragaszkodom a szülőföldemhez. Kiskoromban épp az ellenkezőjét éreztem, mintha ki akartak volna üldözni ebből a tájból, mert amikor a mezőn voltunk, minden szúrt, csípett, vágott. Nagyon sokat sírtam, amikor a mezőre kellett menni. Édesanyám kapálás közben azt mondta, hogy ha később nem akarom ezt csinálni, akkor tanuljak. Hát én tanultam, nem is akarok mezőgazdaságból megélni, de nem akarom felszínesen mondani, hogy vidéki vagyok. Az én helyem itt van, és ha tudom, szeretném jobbá tenni a környezetemet. Hol máshol, ha nem itt?



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!