Mexikóvároshoz viszonylag közel fekszik Cuer- navaca, a nagyjából három és félszáz ezer lakosú ősi város, hisz amikor megérkeztek a spanyolok, itt már állt Cuauhnáhuac. A náhuatl nyelvű név fás völgyet jelent. A településnek nemcsak neve, hanem klímája is nagyon kellemes. Az első benyomást természetesen a régies hangulata, középkori, jócskán megkopott épületei határozták meg, de az egészet a város néhány utcájának a díszítése tette még különlegesebbé: nagy méretű, élénk színű, csillogó girlandok lengedeztek végig az utcán, a házak oldalán pedig az idő viszontagságai hagytak nyomokat a felkúszó virágzó bokrok tették romantikussá. Máshol meg a kézzel készített díszítések vagy a mindenhol utcára rakott bazár. És itt találkoztam az első igazi indiánokkal is: eredeti viseletükben, senkire sem nézve mentek dolgukra. Nem mertem lefotózni őket, mint ahogyan máskor is csak ritkán, külön engedélykérés után kaptam lencsevégre a mexikóiakat, mert arra külön felhívták a figyelmünket, hogy nem szeretik, ha fényképezik őket. Valóban, volt rá alkalom, hogy miközben az utcát, épületeket vagy parkot, szobrot pásztáztam az objektívvel, a véletlenül arra járók közül többen az arcuk elé kapták a kezüket vagy dühösen integettek felém. Természetesen igyekeztem tiszteletben tartani az óhajukat. Cuernavaca ma leginkább két emlékéért híres. Az első Cortes palotája, melyben történelmi múzeum működik. A kétszintes épület rendkívüliségét leginkább nagysága és egykori lakója adja, különben eléggé egyszerű, kőből készült, középen néhány boltíves balkonnal, egyik sarkán kis rózsaszín toronnyal. Előtte a híres-hírhedt konkvisztádor szobra. És ha már elértem ide, illenék megemlékeznem Mexikó meghódítójáról, Hernan Cortesről (1485–1547). Állítólag tőle származik a mondás, hogy „én és társaim olyan betegségben szenvedünk, amelyet csak arannyal lehet gyógyítani.” Az anyja révén rokona volt az inka birodalmat meghódító Francisco Pizarrónak. Már szinte gyerekként szerette volna meghódítani a világot, de előbb asszonyokkal kezdi, állítólag férjesekkel, még meg is sebesül egy meneküléskor, ezért nem indulhat felfedezőútra, hanem csak a kikötőkben téblábol és meséket hallgat messze földekről. Végül 18 évesen jut el Santo Domingóba, ahol regisztrálják, és ezzel építési és mezőgazdasági telket kap. Ezután néhány éve azzal telik, hogy részt vesz Hispaniola és Kuba meghódításában és katonai érdemeket meg az ezzel járó anyagi jólétet és társadalmi elismertséget szerez. Sőt a kormányzó barátságát is, egy ideig, míg el nem játssza nőcsábász mivoltával – a kormányzó sógornőjének udvarol, de nem hajlandó őt elvenni. Ezért egy kis körmönfontsággal, Velazquez megkerülésével, sőt kijátszásával sikerül a Mexikó meghódítására induló expedíció vezetését megszereznie. Előbb a Yucatan-félszigeten, Cozumelnél száll partra és maga mellé állítja az itteni majákat azzal, hogy visszaadja az elrabolt kincseiket. Ezután már kevésbé nagylelkű, a következő csatáit tűzzel-vassal és csalafintasággal vívja. Az újabb maja törzset már leigázza és egy részüket felkoncolja. A többiek megadják magukat, és behódolásuk jeléül 20 szűz lányt küldenek a spanyoloknak. Köztük azt a Malinchet, aki Cortes ágyasa, majd tolmácsa lesz. Ilyen előzmények után indul az aztékok ellen, a csodálatos Tenocstitlán meghódítására. Az elején bizalommal, sőt hódolattal tekintenek a csodálatosan öltözött és különös fegyverekkel bíró spanyolokra. A mítoszaik Tollas Kígyó istenének követeként vagy egyenesen a megtestesüléseként tekintenek rájuk és barátságosan fogadják. Mire rájönnek tévedésükre, már késő. A spanyolok és a fekete himlő legyőzi az ősi nép ellenállását, vezetőik fogságba kerülnek. A meghódított területeket V. Károly Új-Spanyolországnak kereszteli el és Cortest nevezi ki kormányzójának. Mivel úgy tűnt, stabillá vált a helyzete és az életvitele is, az addig Spanyolországban maradt felesége utána utazik. Cortes hivatalos házassága gyerektelen volt, miközben új hazájában több csemetéje is született különböző indián asszonyoktól. Felesége rövidesen meghal és elterjed a gyanú, hogy a férje mérgezte meg, de nem tudják bizonyítani. A hatalma másképp is meginog, mert túl sok az ellensége, és ő maga is elég sokat intrikál, végül új kormányzót is kineveznek helyette. Ezután újra elhajózik Spanyolországba, hogy tisztára mossa magát, ami végül sikerül is neki, a király még kitüntetésben is részesíti. Cortes újra meg is nősül, gazdag, befolyásos nőt vesz el. Ám a király nem nevezi ki újra kormányzónak és régi társadalmi pozícióját nem szerzi vissza soha többé. 1530-ban visszatér Mexikóba, ám ekkor vizsgálatot indítanak régebbi viselt dolgai, feltételezett bűnei ügyében, mert legjobb védekezés a támadás, a kormányzó pedig fél, hogy fellázad ellene. Cortes a birtokára, Cuernavacára vonul vissza és itteni palotája építésével, meg a csendes-óceáni partvidék felderítésével foglalja el magát. Tizenegy évvel később újra visszatér hazájába, de ezúttal a király nem fogadja. Az a történet kering róla, hogy ekkor a kocsikázó uralkodó köré vont kordont áttörve fellép a kocsi lépcsőjére és a meghökkent uralkodónak, aki nem ismeri meg és megkérdi, kicsoda, azt feleli, hogy ő „az az ember, aki több tartományt adott felségednek, mint ahány várost ősei ráhagytak”. Otthon Cortes még elkísérte uralkodóját egy sikertelen háborúba, vagyonából pedig expedíciókat finanszírozott, de nem sok sikerrel. Eladósodott és hiába kérte az udvartól adósságai kiegyenlítését, csak küldözgették egyik hivataltól a másikig. Végül úgy dönt, visszatér Mexikóba, de Sevillában megbetegedik vérhasban, aztán valamivel később, 1547. december 2-án, mindössze 62 éves korában, mellhártyagyulladásban hal meg. Ám Mexikó kapcsán láttuk, szinte állandóan él valamilyen formában. Cuernavaca másik fontos műemléke a Nagyboldogasszony-székesegyház is hozzá kötődik, hisz egy olyan területen épült, amelyet második felesége, Juana de Zúñiga adományozott erre a célra. Az kolostor a Világörökség része, és az egyik legrégibb műemléke-temploma az országnak. 1525-ben alapította az elsőként megérkező tizenkét Ferenc-rendi szerzetes. Küllemében érdekesen keveredik a régi, foltos fehér fal és néhol rózsaszínre meszelt részei. A belseje nagyon szép: gazdagon díszített és aranyozott oltárral, meg részben feltárt, régi falfestményekkel hívja fel magára a figyelmet. A legfontosabb azonban a település kellemes, parkokkal, szobrokkal, bazárokkal, társasági zsivajjal teli hangulata volt.

Albert Ildikó