Még mindig aktív kézilabdázó a Tatabányánál, de évek óta a Magyar Kézilabda Szövetség megbízásából végez értékteremtő mun­kát. A szé­kely­ud­var­hely­i születésű Ilyés Ferenc 2020 tavasza óta az Együtt Növünk Fel! Alapítvány kuratóriumi elnökeként is dolgozik. A Székelyföldi Kézilabda Akadémia készített egy átfogó interjút Ilyés Ferenccel.

– Tavaly jött létre az Együtt Növünk Fel! Alapítvány, amelynek a kuratóriumi elnöke vagy. Az elmúlt hónapokban történtek lépések arra nézve, hogyan is működjön az alapítvány. Hogy érzed, sikerült-e elindítani, lábra állítani?

– Amikor a tavaly bekövetkezett a világjárvány és megállt az élet, akkor a Magyar Kézilabda Szövetségnél is újragondoltuk azt a formát, amelyen keresztül támogatjuk a határon túli kézilabdát, és az a döntés született, hogy hozzunk létre egy alapítványt. Megtisztelő, hogy én lehettem a kuratórium elnöke, illetve kuratóriumi tagnak a szövetségtől Juhász István sportakadémiai központ-igazgató és Jakab Árpád került bele, utóbbi a főtitkári megbízott a határon túli kézilabdáért. Mellettük szakmai vonalon Sipos Lóránt került be Udvarhelyről, s mivel a partiumi részen is van egy kézilabda-projekt, amit támogatunk, onnan Nagy Flórián.
Kicsit hosszúra sikerült az alapítvány bejegyzése, mert azt gondoltuk, hogy nyár végére, iskolakezdésre már készen lesz és át tudja venni az eddigi támogatást, de sajnos nem úgy alakult, csak októberben sikerült bejegyeztetni. Most tartunk ott, hogy végre megtörténnek az első kifizetések az alapítványon keresztül, hiszen az edzők a járvány ellenére dolgoztak, ki ahogy tudott, és most fogjuk pótolni az elmaradásokat.

– Folyamatos a szakmai munka, az edzések, a korosztályok, a sportolók nevelése. Ám van egy olyan helyzet, hogy több, még nagyon fiatal, 14-15 éves fiút és lányt elvisznek más, nagy kézilabda-központok, tehát ugyanaz figyelhető meg, mint a futballban is a topcsapatoknál. Te hogyan látod ezt a helyzetet, meg lehet-e oldani azt, hogy 18 éves korig helyben megfelelő képzést és támogatást kapjon egy sportoló?

– Nemcsak az én véleményem, hanem a szövetségnél és a szakmában dolgozóknál is ugyanez: próbáljuk meg helyben tartani a gyerekeket, ameddig csak lehet, ne mozdítsuk ki őket a családi biztonságból. Sok elgondolkodtató példa van arra, hogy egy serdülőt elcsábít egy nagynevű klub, ahol nagyon nehéz bekerülni a felnőtt  csapatba, de nagyon fiatalon, 13-14 évesen, vagy még kisebb korban odaviszik a gyerekeket, és a végén a legtöbben hazakerülnek vagy alacsonyabb osztályban kézilabdáznak. Nem tudják azt az utat bejárni, ami kell ahhoz, hogy sportkarriert fussanak be. Persze nem mindenkiből lesz profi sportoló, de sokszor azért „vesznek el”, mert nincs meg az a családi háttér, az a kialakult jellem, ami kell ahhoz, hogy az otthontól több száz kilométerre levő nehézségeket, viszontagságokat leküzdjék és még jól is teljesítsenek.
Az a célkitűzésünk, hogy helyben olyan körülményeket, lehetőségeket teremtsünk, hogy ne kelljen elmenjenek a gyerekek. És itt jön a szülők szerepe, hiszen nagyon sokszor a nagy kluboknál vagy a nagyobb utánpótlásképző központoknál tapasztalt körülmények elkápráztatják őket. Odamennek, és azt látják, hogy fantasztikus körülmények vannak, szállás, kaja, odafigyelnek a gyerekekre. De mégis azt gondolom, hogy a családi hátteret nem tudják pótolni. El kell gondolkodni, kell-e az, hogy a gyerekek ilyen hamar kirepüljenek, vagy egyszer érettségizzenek le, töltsék be a tizennyolcadik évüket, utána lépjenek tovább. Ezt kéne mi megteremtsük, és elérjük azt, hogy bízzanak bennünk a szülők, hogy tényleg jó lehetőségek vannak itthon is. Az a helyzet, hogy nem a gyerek, hanem a szülő dönti el, hogy menjen a gyerek. Ez a szövetség korábban is támogatta az udvarhelyi kézilabdát, és az Együtt Növünk Fel! Alapítványon keresztül továbbra is fogja támogatni.

– Az alapítványnak lesz-e ösztöndíjrendszere, illetve mentorprogramja? Van-e ilyen jellegű elképzelés?

– A közeljövőben lesz Budapesten kuratóriumi ülés, amelyen rengeteg dolgot meg fogunk beszélni és vitatni. Mindenképpen szeretnénk, hiszen a Magyar Ké­zi­lab­da Szövetségnek van már ilyen programja, amelyen keresztül kiemelt fiatal sportolókat támogat. Szeretnénk az alapítványon belül is ilyent. Eddig közvetlenül a támogatást adtuk oda Székelyudvarhelyre, illetve a partiumi projektre, most viszont az alapítványon keresztül zajlik mindez, illetve a szakmai irányt is mi fogjuk adni. Sokkal jobb rálátásunk és ráhatásunk lesz arra, hogy mi történik, és ez is volt a cél.

– Ha kiszélesítjük a kört, az is a célok közé tartozik, hogy székelyföldi gyerekek kerüljenek Udvarhelyre kézilabdázni – erre régebb is volt sok jó példa. A kisebb települések sportolóinak a felfedzése is cél?

– Az első pillanattól kezdve ez volt a cél, hogy az egész régiót lefedjük. Eltelt három év, és sajnos nem jutottunk el odáig, hogy ezt megvalósítsuk. Ehhez elsősorban több támogatás is szükséges, hogy más településeken is csapatokat működtessünk. Az én időmben szovátai, csíkszeredai, gyergyódirói (az említett Sipos Lóránt) csapattársaim voltak Udvarhelyen, de utánunk jöttek Barótról, Vargyasról vagy Marosludasról is fiatal sportolók, például Tálas Huba. De nem tudtuk még úgy stabilizálni a működést, hogy ekkora távlatokban tudjunk gondolkodni.

– A gyerekek előtt példaképek vannak, elsősorban a helyi csapat, Székelyudvarhelyen a Szejke SK felnőttegyüttese ilyen. Első körben lehet, hogy ebbe a csapatba épülnek be az Akadémia neveltjei, akikről beszélünk.

– A szövetségnél is úgy gondolják, hogy mindenképpen olyan településeken kell létrehozni központokat, ahol felnőttcsapat van, mégpedig azért, hogy a gyerekek lássák, hova kellene eljutni, mi lenne a következő lépésük. Udvarhelyen jelenleg a férfi kézilabda az erőteljesebb, régebb a női volt, ez mindig változik. Azt is látni kell azonban, hogy nagyon nehéz első osztályos csapatot fenntartani, Udvarhely elég kicsi város ahhoz, hogy ezt meg tudja csinálni. Ehhez olyan összefogás kellene, amit nehéz megvalósítani a városi cégek, vállalkozások részéről, illetve a város között, esetleg egy országos nagy céghálózat bevonása támogatónak. Egyelőre azt látjuk, hogy a másodosztály a realitás, ami olyan szempontból akár kedvező is, hogy a fiatalok be tudnak épülni a csapatba.
Nagyon nagy az ugrás az ifjúsági csapatok és az első osztály között nemcsak Romániában, hanem Magyarországon is. Pillanatnyilag azt látom én, hogy ez jól működtethető, mert mondjuk egy tizenhét éves játékos már meg tudja állni a helyét a másodosztályban. Ha úgy teljesít, akkor kiemelkedő lesz, és onnan lehet továbblépni. Tizenhét évesen az első osztályba még nem lehet felkerülni, de a másodosztályos bajnokságban lehet játszani – és a Szejkénél Sipos Lóránt ad is lehetőséget a fiataloknak.

#kézilabda
#ilyés ferenc
# székelyföldi kézilabda akadémia