Hejesírás

Fülig Jimmy naplóját bisztosan sogan olvazsták. Tehát izsmerik. Ismerik. Kicsit leutánzom. Iszgatott vagyok, sikerüle. Akkormikor én izs olvazstam, láttam, hogy abban sok a hejesírás. Pedik tanult ember. Taníttattatták. „Mit tehet ez ellen egy védettelen gyerek?” – kérdi ő. S vele együtt én is. Mer aki tanult, az tuggya, hogy kel írni. S mivel mindengi tanult, mindengi tuggya, hogy kel írni. De nagyon. Ojan jól tuggyák, hogy egyikamásiknak kardvágást képezne a homlokán, hogy mejik ír hejesebben. Mostan elmondom, hogy én saját eszűleg nem értem, hogy minek kell ennek veszekedni. A hejesírásról. Eccerűen is lehet. Megérti aszt mindenki. De van, amikor az író a sors kifürkészhetetlenségének akaratából olyan módulag megtekervényezi a mondatot, hogy mire a végére érek, elfelejtem az elejét. Ebbe is bele kel jőni. Esse nem könnyű dolog. De a hejesírás sem. Szabájozzák pedig. Ez a baj. Megaszondják, hova kell tenni vesszőt, s hova nem. Ezzel nincs is baj. Ez sok félrement értést megakadájoz. Na de több is forog fenn. Éles látásokkal megfigyeltem, hogy ha akarja, megérti, aki akarja. Akkormikor nem írok a leghejesebben, akkor is megértik. Na de ezek pofozkodni kezdenek, egy vesszőhibán. Nem úgy rendesen mind a kalózok a kocsmába, hanem csak úgy otthon, a billentyűzeten lavórózva. Lavírolva. Lavírozva. Megy ez. Szóval sziggyák egymást. De nagyon. S mindig akkormikor már egyebet nem tudnak mondani. Akkormikor az észnek vége van, előveszik a hejesírást. Na én is előveszem. A hejesírás szótárát. Olyant is írtak a nyelvészek. Ők a nyelvnek az észei, azért nyelvészek. Hogyaszongya: az írásnak a módja lehet kiejtés szerinti. Na, ez jó, gondolok én, mert akkormikor írok, én a kiejtésem szerint írok. De ismét több forog fenn. Mer van szóelemző módja is az írásnak. S hagyományos. S eccerüsíttő. Ez tetszik. De sok. Ennyi módon egy ember nem írhat eccerre saját kezűleg. De én megnéztem, hogy régebb se írtak az urak nagy hejesen. A nyelvnek az őrei azomban megmonták, hogy mit hogy kell. Mer ezek aszt hitték, hogy ha nem néznek oda, a nyelv megszökik. S akkor őrködtek fölötte. Addig állták az őrt a nyelvnek, hogy tudvalevőleg megjavították. Mer ezek nem csak őrködni tuttak, hanem szerelni is. S akkor aszt is megjavították, ami eleve nem volt rossz. Mer nem tutták. Halálosan tilos példának okáért azt írni, hogy külömb. Még jó, hogy ejteni nem tilos halálosan. Jó, akkor ezenfelül aszt írom, hogy különb. S szenben. Enber? Szonbat? Anper? Lánpa? Ha írásért adja a fejét az enber, akkor ildomos tuggya eszeket. Na de ha sorskegyelméből van egy szabáj, akkormeg minek van annyi kivételem? Mit tehet a sok gyerekek, megtanujják, s akkor aztán akkormikor felnőnek, aszt hiszik, hogy csakazértmert ők eszt tanulták grammatikán, jobban tuggyák, mint bárki. Mer beszélni is tudnak és írni is. S akkor nyelvésznek is képzelik magukat s írónak is. Pedig nem ojan eccerű, még a naplóírás sem, a bonyolulcsága miatt. Akkormikor pedig a billentyűzeten lavóróznak, sziggyák egymást, ahelyett, hogy egy jót pofozkodnának, mind a becsületes enberek. Pedig azzal el lenne intézve. Az enber is, s a hejesírás is. Mer minek ezért veszkődni egyikamásikkal? Megamásik. Kulturáltabb hejeken értelmesebb dolgokon akadnak fenn az enberek. Fennakadás az, ha kést szúrunk valakinek a hátába. Azér érdemes szidni egymást s pofozkodni. Hejesírásér nem. Nem érdemes, úgyis változtatnak rajta. Na de utánozni valakit könnyű. Denem baj. Belejövök majd én is, mind úrifiú a pofozkodásba.

Péter Ágnes