Házi feladat

Február 8-tól, ha minden jól megy, újra kinyithatják kapuikat a nebulók előtt a hazai elemi iskolák, óvodák. És nem virtuálisan – ez a lényeg –, hanem a klasszikus, megszokott formában. Legalábbis két nappal ezelőtt még ezzel a bejelentéssel próbálta tartani a lelket az online oktatásba belefáradt pedagógusokban, gyermekekben és szülőkben az oktatási miniszter. Igaz, az iskolába és óvodába járásról csak akkor lehet szó – tette hozzá óvatosan és kicsit lelombozóan –, ha azt a járványtani helyzet is lehetővé teszi.
Szülők tömegének nevében ajánlom a vírusnak és a minisztériumnak: tegye lehetővé! Mert ha nem… de arra ne is gondoljunk.
Talán mondanom sem kell, hogy a tanügyi tárcavezető iskola- és óvodanyitásról szóló bejelentését minden érintett úgy várta már, mint szent karácsony estéjén az igazhívő szív a megváltót. Reméljük, ez a pillanat is elérkezik, még akkor is, ha – a karácsonyi várakozásnál maradva – az iskolák, óvodák újranyitási ünnepének a vártnál és a kelleténél így is hosszabbra nyúlt már az adventje.
Február 8-dika, azaz a második félévi tanévkezdés napja kereken egy hónap múlva lesz, addig pedig csak kibírjuk valahogy. Ha kell, fél lábon állva is. Mi az nekünk! Kínunkban begyakoroltuk már. Hozzászoktunk, hiszen – oktatás, nevelés terén – fél lábon szökdöső, esetlen bukdácsolással teltek a mögöttünk hagyott hónapok is. Más téren is, de azt most hagyjuk. Az online jegyében szoba- és képernyőfogságra ítélt tanulókkal, szülőkkel, utóbbiaknak a munkahelyről is hazaköltöztetett feladatokkal, a figyelő gyermek szemkontaktusa helyett magányos, kamerába beszélő és mutogató, diákjainak online feladatokat adó tanítókkal, tanárokkal. Mindannyian tanultunk belőle. Ki ezt, ki azt. Leginkább elszenvedni egymást, a másságot, a bezártságot, a környezetünket, ezt az egész, koronavírus-járvánnyal felforgatott világot.
Igaz, az új helyzet nemcsak rosszat és elégtelent, hanem új, kreatív megoldásokat is felszínre vetette. Környezetemből vett példaként – a komámasszonyomék előadásában – láttam olyan román nyelvű, házi feladatnak készített videót, amiben az áruházi vásárlást imitáló párbeszéd – anyuka az eladó, első osztályos leánya vásárló – olyan jól sikerült, hogy akár széles körben terjeszthető oktatóanyagként is megállná a helyét. És ez csak egy példa a sok közül arra, hogy a szükségből bevezetett és a mindenki által utált online oktatás nem feltétlenül csak gyenge, alulteljesítő eredményeket termett. Ám a nagy többség tapasztalata a jelek szerint nem ilyen rózsás: néhány jó példa és ebből fakadó sikerélmény összességében sem képes pozitív oldalra billenteni a mérleget. Csalódott, türelmetlen, belefáradt, az online oktatást hiábavaló, elfecsérelt időnek tartó szülőből és pedagógusból környezetemben sokszorosan több van, mint elégedettből. De még a diákok, tanulók nagy többségében is erős hiányérzetet és keserű szájízt hagyott az a néhány otthoni, virtuális osztályteremben töltött hónap.
A magam részéről türelmetlenül várom február 8-át. Sokakkal együtt várom az új, tényleges, online-mentes iskolát és óvodát. A megszokott közegben talán gyorsabban, könnyebben, vidámabban halad majd a pótlás, a hátrányfaragás. Mert lesz mit ledolgozni, bepótolni. És a döntéshozóknak a jövőre vonatkozóan a tanulságokat levonni. Mert az online oktatás a hagyományosnak a továbbiakban is erős alternatívája lehet, de ne a jelenlegi formájában, ne akárhogy és ne bármilyen áron. Tananyagot pótolni igen, de a veszteségekért az érintetteket kárpótolni nem lehet.

Domján Levente