Tavalyelőtt százszorszépet ültettem. Érdekes, hogy ezt a növényt a környékünkön szinte mindenhol látni, de valamiért az udvarunkon soha nem nyílt. Ezért gondoskodtam a betelepítéséről. Jószívű, kedves személy adta a gyökeret. Az az igazság, hogy kevés növényt ültettem akkora reménytelenséggel, mint azt a százszorszépet. Azon a tavaszon nem is virágzott, ám az októberi napsugarak kicsalogatták a szépséget belőle. Tavaly nem virágzott, még ősszel sem. Az elmúlt tavaszi hónapokban amolyan gyermeki kíváncsisággal figyelgettem és öntözgettem azt a helyet, ahová ültettem. Néhány napja is odalestem. Háromszor annyi százszorszép virágzik, mint amennyire számítottam. Mindez csupán egyike a legszebb hétköznapi örömöknek. És itt jut eszembe egy kedves baráti társaságom. Alkalomadtán egy pohár bor mellett némi zenei aláfestés közben jókat beszélgetünk és nevetünk. A vidám percek sorát gyakran panaszszavak is tarkítják. Szeretem a csapat dinamikáját, mert valamelyikünk mindig megsokallja a zsörtölődés- és panaszáradatot. Legutóbb szintén az élet nehézségeitől megfáradt édesanya állította helyre a csapat hangulatát. „Örüljetek, hogy van hajatok” – mondta egy középiskolás osztálytársát idézve. Egykori barátja ennyire jól tudta értékelni a legkisebb dolgokat is. A napokban nagyon sokszor eszembe jutott ez a mondás, nem mintha nem örülnék a (sűrű) hajamnak és az élet forgatagának, de azt látom, hogy társadalmunk nagyon gyakran a panasz, a zsörtölődés és a bosszankodás rabjává lesz. Vajon tudunk örülni, hogy van hajunk? (Már akinek az élet iskolája miatt nem hullt ki.) Tudunk örülni, hogy van otthonunk, mindennapi betevőnk, édesanyánk, édesapánk, testvérünk, társunk, rokonunk, barátunk, szomszédunk, kutyánk, munkahelyünk, szép szülőföldünk? Hogy oda mehetünk – oltva és oltatlanul –, ahová akarunk? És mindezeken kívül még mennyi-mennyi vagányság színesíti napjainkat!? Ha csak az elmúlt hétvége csíki rendezvényeit nézzük, láthatjuk, hogy szinte lehetetlenség volt válogatni a vagányabbnál vagányabb programok közül. Vajon tudjuk ezeket is értékelni? Tudunk örülni annak, hogy könyvek ezrei közül válogathattunk? Vajon a testünkkel együtt tombolt a lelkünk is a Csíki Majálison felcsendülő legnagyobb slágerek hallatán? Születtek jó gondolatok, felismerések, őszinte elhatározások a Művészeti Egyetemek Fesztiváljának valamelyik előadásán? Önmagunkra ismertünk és jót nevettünk a Szomszédnéniék valamelyik poénján? Hiszem azt, hogy akik nem vehettek részt a felsorolt rendezvények valamelyikén, azoknak is akadhatott bőven öröm. Csak vajon észrevették-e? Naponta halljuk a társadalmi célú felhívást, miszerint: szeretjük Székelyföldet, ezért vagy azért, ezt vagy azt nem tesszük. Ezúttal megfordítanám a kijelentést: azért szeretem Székelyföldet, mert… (ki lehet egészíteni). Egy kolozsvári ismerősöm gyakran mondogatja, Székelyföld porfészek, provincializmus, hideg vidék és mindez tele szűklátókörűséggel (hozzáteszem, hogy olyanokkal is, akik nem tudják, hogy a bunkóság nem fogyaték stb.). Mindebben is van igazság, és valóban van mit változtatni, ezért tenni is kell. Első lépésként meg lehetne honosítani a nyugati jó példákat, gyakrabban lehetne használni a józan paraszti eszünket, többször kellene örüljünk annak, hogy van hajunk, s talán ami a legfontosabb, hogy többször kellene olyan jó magot ültetni gyermekeink, családtagjaink lelkébe, mint a százszorszép magja. Tegnap volt a család nemzetközi napja. Az ENSZ 1994-es kezdeményezésének célja felhívni a figyelmet a társadalom legfontosabb „intézményére”, vagyis a családra. Vajon milyen magokat ültetünk, öntözünk a családban? Örülünk, hogy mindenkinek van „haja”, vagy mindent is meg akarunk változtatni? Teréz anya mondása jutott eszembe: „Ha meg akarod változtatni a világot, menj haza és szeresd a családod.” Hozzáteszem: (a gondokkal együtt) a hétköznapi életet és a szülőföldedet!

Bíró István