Hagyomány és új forma egy „hibrid” településen

A koronavírus-járvány több alkalommal is ellehetetlenítette, hogy megtartsák Szentegyházán az „újraindító” beszélgetések következő állomását. Már akkor „a maga folyamatában” a Bánja-e a székely? című riportsorozatba kívántuk beilleszteni ezt a kísérletet, de aztán kénytelenek voltunk más településeken vizsgálódni. Most a Nyikómentéről kanyarodtunk vissza ide, a Hargita lábához.

Simó Márton, a konferencia egyik előadója

Mivel a múlt év novemberében és decemberében közegészségügyi szempontból egyik kiválasztott dátum sem felelt meg ez a civilek laza csoportosulásából álló tömörülés, vagy inkább „értelmiségi klub”, amelyet az Élő Székelyföld Egyesület és az Élő Szövet Alapítvány koordinál, Gyergyóújfaluban „rendezte újra” sorait február 6-án – egy áthidaló beszélgetés során –, és határozta el, hogy a szentegyházi lépcsőt semmiképp nem hagyja ki. Nyilvánvaló, hogy kellő óvatossággal, távolságtartással valósulhatott meg aztán ez az együttlét is, ami azt jelentette, hogy igyekeztek ötven fő alá csökkenteni az érdeklődők számát, annak ellenére, hogy népszerű és közszájon forgó témáról van szó. Beszámolónkkal mi most arra törekszünk hagyományos és elektronikus sajtófelületeken egyaránt, hogy közkinccsé tegyük a szombaton, február 27-én elhangzottakat, és ez által kapaszkodót nyújtsunk a továbbiakhoz.
Arra tettünk kísérletet, hogy témafelvezetésként rendszereztük a vezérgondolatokat, amelyek a gerincként szolgáló cím hívására születtek. És vajon mit lehetne tenni, hogy Szentegyháza külső képe a megfelelő irányba változzék? Hogyha Zetelaka vagy éppenséggel Oroszhegy községekben szépen össze lehet hangolni a fejlesztéseket a helyi sajátosságokkal, akkor a viszonylag közeli Szentegyháza is szóba jöhet. Így akár konstruktív folyamat generátoraivá válhatunk. Ki kell válogatni a két településrészből – a „városból” és a „faluból”, hogy melyek a megtartandó értékek és formák, és melyek a helyes irányok. A „városban” kissé vissza kell fogni a színek és formák tobzódását. A nagyipar romjai lassan eltűnnek, és a helyükben itteni vállalkozók alakítgatnak az ingatlanokon, kezdenek szolgáltatások végzésébe, teremtenek munkalehetőségeket, amely mindenképp üdvözlésre méltó. A „faluban” igencsak hangsúlyozni kell a hagyományos színek, formák és anyagok becsületét. El kell azon is gondolkodni, hogy mihez kezdenek a csűrsorokkal. Hiszen nem lehet minden csűrt panzióvá alakítani, de kiváló lakófelületek hozhatók létre bennük, illetve minden csűr, valamint a csűr helyén, a helyette épített hasonló formájú objektum úgy szolgálhatja/szolgálhatná a tulajdonosok megélhetését, mint a korábbi, csakhogy most nem szénát tárolnának benne, nem állatokat tartanának ott, hanem műhelyek, valamilyen termelőegységek jöhetnének létre, vagy pedig a termelőeszközök, gépek, felszerelések tárolására szolgálnának. Úgy gondoljuk – írtuk a felvezetőben –, hogy ezekre a megoldásokra főleg a pályájuk kezdetén álló fiatalok vágynak, akik jól képzettek, tapasztalatokkal és némi pénzzel is rendelkezvén, idehaza szeretnék elképzelni a jövőjüket. Többen olyan irányokban, olyan szolgáltatásokkal, olyan termeléssel foglalkoznak, amelyeknek nincsen hagyománya a környéken, de mindenképp életképesek.

Csűrmentés Szentegyházán FOTÓ: HAÁZ SÁNDOR

Ahhoz, hogy a belátható és közeli területről közeledjünk, úgy láttuk célszerűnek, hogy módszereket, működőképes analógiákat mutassunk fel Erdély és a Székelyföld más részeiről. Azért tisztelte meg jelenlétével a tanácskozást Böjte Csaba ferences szerzetes (Déva, Szent Ferenc Alapítvány), László János vállalkozó (Abásfalva, Székelyudvarhely), ezért kértük előadás tartására Köllő Miklós építészt (Gyergyószentmiklós); Dobos Attilát (Csíkszereda) a „magnak való” életforma kapcsán szólaltattuk meg, Lőrinczi Lajos (Csehétfalva) lelkészt-esperest pedig egy előre elkészített videofelvétel útján juttattuk szóhoz.
„Nem arra gyúrunk, hogy nagy robajjal dőljön össze minden” – mondta Csaba testvér, hangsúlyozva, hogy „próbáljuk meg a pesszimizmust kiseperni a gondolkodásunkból. Mert miért jött volna Jézus Krisztus közénk, ha tudja, hogy semmi esélye ahhoz, hogy megtanuljuk a szeretet parancsát? Döglött lóra még a Jóisten sem ver patkót! Tudta, hogy kissé göröngyös lesz az út, de azért ez fog nekünk menni. Jézus nem szabadkozott, hogy Mennyei Atyám, ezekkel nem lehet, én nem vállalom, s aki akarja, váltsa meg őket (…), hanem arra, hogy Isten szeretete kiárad, erősödik, többé, gazdagabbá tesz bennünket. És ezzel a reménnyel kell biztatnunk egymást. (…) Isten nem selejtnek teremtett bennünket. Mi magunknak kell ezen a savanykás, kesernyés hozzáálláson túlnövekednünk. Világokat temető énünket nyugodtan kötélre akaszthatjuk. Ide pedagógia kell. És önnevelés.” Fontos hangsúlyozni, hogy amennyiben nem vagyunk csapatjátékosok, akkor magányos vállalásaink nem, vagy csak nehezen sikerülhetnek. Ilyen konstrukció a Dévai Szent Ferenc Alapítvány is, amely hit, remény és szeretet nélkül nem jöhetett volna létre, és nem működhetne összhang híján ma sem. Akárcsak a Szentegyházi Gyermekfilharmónia – említette a közeli példát –, amely anélkül képes világraszóló eredményeket elérni, hogy a városban külön művészeti szakoktatás lenne. Hasonlóan merész ötlet volt a Gordon-hegyén emelt Krisztus-szobor, amelyet sokan elvetemült ötletnek tartottak, s lám, hosszú évek során, rengeteg anyagi és munkaáldozat árán, mivel felvezető út is épült hozzá, egyre jobban érvényesülő vonzerővel bír. „Most láttam az utóbbi hetekben, háromszor is jártam ott, hogy az ország legkülönbözőbb vidékeiről érkeznek a látogatók, sok regáti autót láttam a szobor tövében. Hadd lássák az emberek, hogy nekünk nemcsak Csíksomlyón, de máshol is vannak megszentelt helyeink. És nagy hátszél nélkül érték el ezt a kezdeményezők! A majdani Makovecz-kápolna ott is erősíteni, hangsúlyozni fogja ezt a hatást. És ez egy hitvallás ugyanakkor. Jele annak, hogy túléltük, túléljük a koronavírust” – zárta mondanivalóját a szerzetes.

Funkciót váltott a csűr FOTÓ: LŐRINCZ CSABA

Egyre nagyobb a Kis utca Abásfalván
Hasonló rendezvényeken több alkalommal is volt szerencsénk találkozni László Jánossal, aki valóságos örömmel újságolja, hogy másutt megkeresett jövedelmét kitartóan és következetesen használja arra, hogy szülőfalujában régi házakat, csűröket vásároljon, és azokat szépen felújítva hasznosítsa. A hasznosítás azt jelenti, hogy építészi segítséggel – történetesen az ismert és kiváló építészként számon tartott Várday Zsolt terveit, tanácsait veszi ennél az épületegyüttesnél figyelembe – „revitalizálja” a mai kor igényei szerint. Ezekben a házakban összesen negyven személyt lehet elhelyezni. Ha van turista. Egyébként a házak egyenként is kiadhatók családok, kisebb társaságok, cégek, csapatépítő képzések számára. Egyelőre – és főleg ebben az időszakban – nem kifizetődő ez az ágazat. De nem ez a fontos. Kötelességének érzi, és elsősorban példát kíván mutatni. Jó a viszonya az önkormányzattal. Sikerült itt-ott rávenni embereket, hogy hasonlóan cselekedjenek az örökségükkel. Vagy vásároljanak hasonló „romokat”, amelyekkel nagyon sokat kell dolgozni, hogy az eredmény látható legyen. Részben személyes hatásának is köszönhető, hogy a településen túlsúlyban levő magyar-cigányokat egy újonnan fejlesztett utcában rá lehetett venni, hogy ott építkezzenek, terjeszkedjenek oly módon, hogy az ne bontsa meg a település összképét, hiszen Abásfalva még ma is viszonylag egységes faluképpel és -szerkezettel rendelkezik. Sok fórumon hangoztatják, hogy a népi építészet emlékei kitörési lehetőséget képeznek. Ezért tenni is kell. Helyi civilek közbirtokossági segítséggel megvásároltak egy szép régi bennvalót, amelyben tájházat és foglalkoztató központot kívánnak létrehozni. Ez egy jó és hasznos cselekedet. Időközben a lelkészi lakás utcafronti oldalán nyílászárókat cseréltek, s bizony, a műanyag keretes termopán nem tett jót az épületnek. És példának sem jó. László János a Covid idején is építkezett, stílusosan: két csűrnek a helyén filagóriát hozott létre, a telkeket elválasztó kerítés helyére pedig kőkertszakaszt állíttatott, hogy jelezze az egykori intimitást, amely valaha lehetővé tette a két család békés egymás mellett élését.

Az ökoregionális építészet útjain
Egyre többet lehet hallani ezt a kifejezést. Köllő Miklós és az általa vezetett Larix Stúdió – a larix a vörösfenyő latin neve, egyik rendelkezésre álló közkedvelt építőanyagunk – nem törekszik feltétlenül arra, hogy nagyot és újat építsen. A székelyföldi kultúrtáj annyira gazdag, a helyi építészet formakincse olyan sokrétű, hogy abból bőven lehet táplálkozni. Kedvenc szakterülete a régi építmények olyan szintű felújítása, hogy az kerüljön vissza a mindennapi élet körforgásába. Így lehet új funkciót adni egy-egy vízimalomnak vagy vízifűrésznek. Általuk a tájnak is. Érvényes ez a csűrökre és más gazdasági épületekre egyaránt. Azonban újat és nagyot is építettek. Éppenséggel Köllő és munkatársai tervezték a Dévai Szent Ferenc Alapítvány csíkszentsimoni lovardáját is – tegyük hozzá: az egyik kimagasló referenciaértékű objektumot –, amelynek csodájára járnak, és gyakran írnak róla a román szaksajtóban és Nyugat-Európában egyaránt. „A magyar építészetből Makovecz után kifogyott a muníció. Akik manapság igényesen dolgoznak, keresik az útjukat, azok az építészek, irodák mind a hagyományosból táplálkoznak Kárpát-medence-szerte. Mi nem állunk annyira rosszul.” Vannak kallódó értékeink, amelyek járható „nyomvonalra” helyezhetők. Köllő Miklós elmondta, hogy a csíkszentsimoni lovarda építésekor szempont volt az is, hogy helyi termékekből, itt előállított alkotóelemekből dolgozzanak, amelyeket a későbbiekben bármikor ki lehet cserélni, s a felújításokhoz elsősorban a helyiek tudására lesz szükség. Akár a Csaba testvér neveltjei is lehetnek majd ezek az ácsok és asztalosok. Ez bizonyos szakmák életben tartása szempontjából is fontos. És ez a szemlélet otthon érezheti magát Szentegyházán is.

A „magnak való” emberekmagatartásáról
Dobos Attila filmrendező, gazdálkodó ez alkalommal a kisközösségek fontosságáról beszélt, akik tudnak úgy élni, mint éltek az eleink. Mind az állattartásban, mind a földművelésben, illetve az építkezésben is ragaszkodnak a gyökerekhez. „Ha néhány család ilyen mérce szerint él egy-egy faluban, akkor az „ökotáj” és a kapcsolódó foglalatosságok egész sora, a készség, a képesség, az ízlésminta is fennmaradhat. Olyan önszerveződő közösségek létrehozását szeretné megvalósítani, amelyek tagjai megosztják egymással a gondjaikat. Úgy is képesnek tartja önmagát és szűkebb baráti társaságát arra, hogy kétkezi munkával segítsenek, ha valaki csűrt szeretne felújítani, vagy kisebb tanyát, nyári szállást kíván áthelyezni valaki egyik helyről a másikra. Ezek a faszerkezetek viszonylag könnyen szétszedhetők, és legószerűen összerakhatók másutt, ha van hozzá szaktudás és erő. Akár arra is figyelhetnek, hogy hol állnak rendelkezésre ilyen bontásból származó anyagok, amelyek egyébként tüzelőként végeznék. Rosszabb esetben pedig kereskedőkhöz jutnak, akik nyugat-európai országokba exportálják, olyan helyekre, ahol becsülik a mi elkótyavetyélt kincseinket. Mert ezek a faanyagok részei a tárgyi-szellemi örökségünknek. Ezt a jelenséget egyébként Haáz Sándor is érzékelte Szentegyháza határában, ahol funkció nélkül maradtak az egykori nyári szállások, esztenák. Ezek kaszálókon találhatók többnyire, ahová egykor a családok hetekre felköltöztek kaszálás idején, ott éltek, és oda gyűjtötték a télire szánt takarmányt. Haáz és csapata több ilyen nyári szállást mentett meg az enyészettől magánemberként és a Fili alapítványa segítségével. Azt tervezik, hogy a Mária Út helyi szakasza mentén többet is újraépítenek, hogy a zarándokok használhassák.
A Lőrincz Lajos lelkész-esperes és családja által létrehozott Hagyományos Székely Jövő Központ is ehhez az ötletet, jó példát szolgáltató cselekedetsorhoz kapcsolódott. A lelkész a videofelvételen elmondta, hogy a jelentős népi építészeti örökséggel rendelkező Csehétfalván legalább félszáz hagyományos székelykapu található, jelentős számban látni még 120-150 éves lakóházakat is, bár azok nagyobb része jelentős átalakításokon esett át a múlt század második felében. Mert a csehétfalvi ember gondos volt, figyelt a házára, az állataira, a földjére. Viszont épp ez az igényesség kényszerítette arra a helyieket, hogy idegen formákat használjanak. Mert az akkori vezetés azt engedélyezte. Az egyházközség azonban magyar kormánytámogatással megvásárolt három egymás mellett lévő régi bennvalót, felújította és szolgálatba helyezte. Úgy alakult, hogy nem a népi mesterségek bemutatása, hanem a táboroztatás vált főtevékenységgé, amelyet kiegészített a környék 14 falujában élő öregek ebéddel való ellátása. Nagyjából ennyi azoknak a magányos időseknek a száma, akikhez a járvány idején eljutottak, és akiknek jelenleg is szállítanak. Gyerektábor alig volt tavaly, de bíznak abban, hogy előbb-utóbb lehetőség lesz arra is. Újabb házakat vennének, amelyekre majd további felújítások várnak. Ehhez azonban további anyagi forrásokra lesz szükségük.
A Farkas Antal által fényképezett és szerkesztett Makovecz-film, amelyben a mester a régi Erdély építészetéről, Kós Károly zsenijéről, illetve a Makona által tervezett templomokról beszélt, tulajdonképpen – immár a félmúltból – megerősítette mindazt, amit a fentiekben említett megszólalók elmondtak. Helyiből, helyit és jót.

Az unitáriusok Makovecz-templomának fontos szerep jut a következő időkben
Ha elkészül. Egyébként minden bizonnyal megépül, hiszen Kelemen Szabolcs lelkésznek és gyülekezetének ez egy régi álma. Makovecz utolsó templomterve, amelyet 2009-ben – halála előtt két évvel rajzolt – méltó lehet arra, hogy felhúzza, magához emelje azt a környezetet, ahová építik. Hiszen egy jórészt üres területről van szó, amelyhez stílusában illő lakópark alakítható ki. Ez pedig látványos és értékes lehet, olyan elit környezet, amelynek messze földről a csodájára járhatnak.
Lőrincz Csaba, a város tavaly megválasztott polgármestere egyáltalán nem zárkózik el ettől az ötlettől. Előadásában elmondta, hogy Szentegyházának nincs általános rendezési terve (PUG), bízik benne, hogy kétéves kemény munkával eljuthatnak arra a szintre, hogy engedélyeztetik az újat, kiigazítják a különböző övezetek zonális terveit (PUZ). A polgármesterben egyébként megvan a kellő affinitás. Pár évvel ezelőtt, amikor csűrt építettek, azt a régi formájában, a hasznosítható anyagok felhasználásával alakították. Egyébként az az építmény ma vendégfogadásra alkalmas, egy szép és követhető helyi példa.
A szentegyházi értékőrzés folyamatában a Filinek fontos szerep jutott az eddigiekben. És jut a továbbiakban. Haáz Sándor nemcsak karnagyként és pedagógusként elkötelezett, hanem maga is a hagyományos épületek szerelmese. Előadásában elmondta, hogy személyesen és civilként is vett részt „csűrmentésben”, és most is vannak tervei. Ezekhez az elképzelésekhez is idő és további anyagi forrás kell.
A tanácskozás második felében jutott idő közös népdaléneklésre, aztán – akinek ideje engedte – meg lehetett látogatni a helyi nevezetességeket, a Fili és a tanár úr épületeit. A feszes és fegyelmezett időrendi beosztást betartó konferenciának bizonyára volt, van és lesz hozadéka. Helyben és másutt egyaránt. Sikerült logikusan úgy felfűzni a témákat, hogy azok egymást erősítve ráhassanak a szentegyháziak lelkületére; a civilek és a választott vezetők együtt ültek le tájékozódás céljából az értelmiségiekkel. Végső soron pedig másfelé is kisugárzott a „haszon”, hiszen a következő találkozó az elméleti jelleg mellett konkrét „vizes programot”, fenékküszöb-építést és helyes vízgazdálkodási útmutatót is tartalmaz, amikor Homoródremetén gyűlnek majd össze május folyamán, egy alkalmas hétvégén. Mi pedig jövő héttől visszatérünk a riportsorozat nyikómenti helyszíneire.

Simó Márton