Mit kívánsz? – kérdezte egy óriási tábla a tusványosi tábor egyik központi helyén. „Sok pénzt”, „Kovács Erzsit”, „meleg matracot”, „egy éjszakát R.-­rel”, „a sört”, „Hogy az unokáim is magyarul végezhessék az egyetemet”, „Egy vattacukrot” „Egészséget!” – sorjáztak a kis színes cédulákra felírt válaszok, jelezve – amit a kerítés oldalára kifüggesztett Bálványos­Tusványos képes történet is –, hogy ez a tábor nem egyetlen korosztályé, hanem az alapítóké, azaz a szülőké, a gyerekeiké, és lassan már unokáiké is. Hogy miért jó? – erre a kérdésre már magam kerestem a választ és készítettem egy villámankétot közvetlen környezetemben. „Nem emlékszem”; „Volt ingyen sör a Penge sátorban, reggel ötkor”; „Nem volt jó, mert négyen aludtunk egy kis autóban” ; „Visszarepített az időben így a húszas éveim végén. Jó volt, de ez volt az utolsó ott alvós fesztiválom”; „Olcsó volt a sör, bár még csökkenhetne az ára”; „Jó volt, mert kevesen voltunk”; „Nekem a Szent Anna-tó volt a legjobb”; „Mert együtt voltam anyával és fotózkodtunk a medvével – a Posta sátorban”; „A fesztivál mindig a nyáron belül a legnyarabb, a teljes szabadság, barátok, ital, buli, lányok, s mindenki jó fej ott, még az is, aki bunkó a hétköznapokban” – hangzottak kérdésemre a 6-29 évesek válaszai. Én magam röpke fél napig „szagoltam bele” a tusványosi levegőbe: láttam józanodó fiatalokat, karikás szemű gyermekeket, vidám szervezőket, aktív újságírókat, üzemelő sátrakat, szajrékat gyűjtögető táposokat, sok-­sok székely és magyar zászlót, rendőrt, csendőrt, politikust és Béla bácsit, egy bajszos székely hazánkfiát, amint magyarországi fiatalokkal társalgott, s az ifjak lelkendezve ismerték fel benne a Nagy Menetelés egyik kerékpározó szereplőjét. „Isten éltesse, Béla bácsi, s adja, hogy még sok ilyen magyart láthassunk, mint maga!” – szorongatták a kezét. „Rákos vagyok!”– válaszolta egyszerűen a lapogatott idősebb, s a szó megfagyott körülötte. Gyógyulást, Béla bácsi! Daczó Katalin