Görbé(é)k

Üljünk görbén és beszéljünk egyenesen – így szól a jó öreg közhely vagy szólás. Szoktam idézni egykori tanáromat: ki hogy él, úgy ítél. Szóval közhely vagy szólás, mindegy is, de az biztos, hogy a józan ész alkotta. Megfigyeléseim szerint egyre többen görbék vagyunk. Minap egy baráti összejövetel után a fotókat nézegetve egyikünk megjegyezte: csapjunk a hátára, amikor görbén álldogál. Oszt jót kuncogtam, mert nemcsak ő nem állt egyenesen, hanem mi sem. A görbeséget sokunknál az ülő életmód és a helytelen testtartás okozza. Van, aki próbál tenni ellene, tornára és úszni jár, vagy csak egyszerűen figyel a testtartására. Szóval sokan igyekeznek rendbe hozni a gerincüket. Aztán van másfajta görbeségünk is. Sokan sok helyzetben nem akarunk bántóak lenni, ezért inkább kedvesek vagyunk, mint őszinték, mert ha kedvesen vagyunk őszinték, akkor megütjük a bokánkat. Innen ez a fajta görbeség, és talán ennek kezelésével nagyobb a gond, mint a helytelen testtartásból eredőnek. Ugyanis olyan világot élünk, hogy amikor valakinek megmondod, hogy egyen meg a medve, akkor félő, hogy a városszéli otthona előtt tényleg rátámad a nagyvad, illetve ő lesz nagy vad, és attól a perctől kezdve az őszinteség miatt támadni fog, vagy lépten-nyomon visszaél esetlegesen a hatalmával. Gondoljunk csak bele, hogy hány hivatalban nem szólunk vissza a morgó, pökhendi ügyfélfogadónak, mert attól tartunk, hogy visszaél, megszégyenít és ránk üvölt. (Habár ezúttal sem győzöm hangsúlyozni, hála istennek, szép számban vannak kivételek is.)
A Facebooknak köszönhetően egy hangyányit élhetünk a demokrácia adta lehetőséggel. Azt látni, sokan ott ventilálnak, esetenként így egy-egy polgármester, intézményvezető is ott tisztázza magát, vagy más esetben mi, sajtósok kapjuk fel a fejünket egy-egy jelenségre, és az érintettek megkeresésével teret adunk a problémás helyzetek rendezésére. Aztán a véleményanyagokban mi magunk is kiírjuk azt, ami a szívünkön-lelkünkön van. Legalábbis én erre törekszem. Itt jut eszembe az újabb mondás: ha megmondod az igazat, betörik a fejed. Hála istennek, még senki nem törte be a fejünket, de az ing egyeseknek „szűk” szokott lenni. Így aztán sértődöttségükben kommentálnak vagy éppen elfutnak panaszkodni a szomszédba, a bótba, és minden lehetőséget megragadnak, hogy tisztázzák magukat. És igen, ennek is helye van, és kell is legyen.
Kellene és kell tudjunk őszintén beszélni egymással, együtt kell tegyünk az igazságtalanságok, a bürokrácia stb. ellen, mert az nem korrekt, hogy egy közösség szemet huny egy-egy „ámokfutás” felett.
Néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy ismerős az egyik egészségügyi intézményben várakozott, amikor szólították, bement a rendelőbe, és végül leüvöltötték a fejét, hogy miért ment be, ha nem hívták. Itt jön a kanyar: emberünk nem szégyenkezve, sajnálkozva jött ki a rendelőből. Az orvost kivezette, és megkérdezte a várakozó beteg társaitól, hogy őt szólította-e vagy sem. A betegek csak halkan bólogatva mondták, hogy igen, őt szólította. Hány és hány ilyen jelenetet tudnánk rendezni naponta a hivatalokban és bárhol máshol!? Nem azt mondom, hogy vezetgessük az orvosokat, titkárnőket, elárusítókat és egyszerűen bárki mást, mert tényleg sokan vannak, akik kedvesek, tisztelettudóak, de ne engedjünk teret a flegmaságnak. Inkább üljünk görbén és beszéljünk egyenesen, s ha netán valaki a véleményeinket olvasva magára ismer, és rögtön kommentálni akar, jusson eszébe, amikor másra mutat, három ujja saját magára is visszamutat.
Ui: Tudom, három ujjam saját magamra is mutat. Maradok tisztelettel…

Bíró István

: an accessible web community