Csodálatos és rejtélyesen szép az, ahogyan egy jó gondolat testet ölt és kivirágzik! Nemrégiben vendégeink érkeztek, és szerettem volna megkínálni őket egy finom hájas tésztával, amelyet az egyik kedves hölgy ismerősöm készít. Azonban a sok teendő miatt ez a felvetés csak egy gondolat maradt csupán. Elfelejtettem felkérni az ismerősömet a feladatra. Ő is tudott a vendégek érkezéséről, de a sütemény tekintetében nem történt egyeztetés. Amikor elérkezett az alkalom és megérkeztek a várva várt vendégeink, a vacsoraidő alatt bekopogott a már említett hölgy a porcukorral szórt sütikkel! Átadta, és már fordult is ki a „nem zavarok” előzékenységével. Ezen történés igézete bennem maradt, hiszen csak egy gondolat volt, amelyről azt hittem, elveszett, de mégsem. Meghallgattatott.  A másik történést épp a tegnap éltem meg. Régóta gondolok az egyik barátomra, akit szerettem volna felhívni, de vezetés közben nem lehet, így a beszélgetés elmaradt! Pusztán csak egy felvetés, morfondírozás volt részemről, hogy jó volna telefonon beszélni... Este, amikor wifi-közelbe értem, az üzeneteim között látom és olvasom, amint gyönyörű fényképes beszámolóval köszönt az a barátom, akire épp a délelőtti órákban gondoltam. Képes összefoglalót küldött! Sokunkkal megtörténik, szinte naponként tapasztaljuk ezt a fajta metakommunikációt, ezt a felölelő szeretetet, amelynek nincs szüksége artikulált mondatokra. Igenis létezik az a fajta gondoskodás, amely fölkarolja szép és nemes gondolatainkat, és nem engedi,  hogy elvesszenek a másodpercek zúzdájában. Mintha Valaki folyamatos törődéssel és jóságos lélekkel hallgatna bennünket... A titokzatosan szép beteljesülésekből tudom és érzem, hogy van, Aki szavaink nélkül is tudja, mire van szükségünk. Még mielőtt mondattá szőnénk a szavainkat, pontosan tudja, hogy mire vágyakozunk. Nem bőbeszédűségünkért hallgattatunk meg! – mondja Jézus. „Mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek.”  A szokványos, motorikus feladatvégzésünk idejében is csöndesen velünk van Isten. Életörömünket szem előtt tartva, mindig gondoskodik arról, hogy a félmondataink is valósággá növekedjenek. Néha egy-egy jelentéktelennek, éretlennek tűnő ötletünket is felkarolja, mert azt jó ötletnek tartja. Néha egy sóhajunk, egy reménységgel átitatott óhajuk is jelentőssé válik számára, mert minden fohász egy kinyújtott kéz, amelyet meg kell fogni. Mintha időnként „megesne a szíve” a naponkénti tehetetlenségünket látva: nem engedi, hogy szép felvetéseink elillanjanak, elkallódjanak. Ő az, aki gondolattöredékeinkből is ki tudja rakni az egészet. Ő a mi Gond- és Gondolat-viselőnk! Olyan szépen és csendesen rejti el a beteljesülést  a napi történésekben, hogy legtöbbször elsiklik a figyelmünk afölött, hogy a fohászunk már meghallgattatott... Én Istenem! Köszönöm a süteményekben elrejtett szeretetedet, és a barátom életképeit, amelyekben azóta is gyönyörködöm! Legyetek ti is éberek a visszajelzéseire!

Solymosi Alpár unitárius lelkész